Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


Mindennapi örömeink

Kultúra > Perbál

2007-04-02


Gondolatok a helybéliek művészeti alkotásainak kiállítás megnyitóján.

Mikor hírét hallottam ennek a kiállításnak, eszembe jutott egy régi tanítványom kérdése kezdő koromban. Magyar irodalmat tanítottam, s ez a fiúcska méltatlankodva kérdezte, minek magyart tanulni? Nincs semmi értelme. A fizikának, természettudományoknak van gyakorlati hasznuk, de ennek semmi. Valamit motyogtam, de akkor még túl fiatal voltam, hogy meggyőző választ adhassak. Azóta, hosszú évtizedek alatt megtapasztaltam: csak annak van értelme ezen a világon, aminek nincs semmi értelme.
Nagy fáradsággal bevásárolok, órákig készítem az ebédet, aztán huss, tíz perc alatt semmivé foszlik. Bekebelezte a családom. Ha ünnep van, az még rosszabb: sütöm a tortát, készítem a krémet, termelem a szennyes edényeket, minden ragad, izgulok, hogy jut-e elég bevonat a torta oldalára, földíszítem nagy fáradsággal, rá a gyertyákat, meggyújtjuk, aztán elfújják, és huss, már el is tűnt az egész. Ugyan minek?
Ugyan minek fáradoztak hosszú hetekig, hónapokig hímzéssel, fafaragással, gyöngyfűzéssel, préselt virág kompozíciókkal, csipkekészítéssel az alkotóik? Ma, a műanyagok és gyári csecsebecsék korszakában? És egyáltalán: minek a díszítés?
Talán bizony megsejtettek valamit az élet nagy titkaiból. Például az alkotás gyönyörűségéből.
Aztán, ha már a konyhaművészetről esett szó: ott az ebédlőasztal abrosszal szépen megterítve, földíszítve, körülötte a család. Minek? Nincs semmi értelme. Hiszen azért eszünk, mert éhesek vagyunk. Nem? Szükségünk van a táplálékra. Ki-ki benyúl a hűtőszekrénybe, aztán eszik, amit lát. Ha az utcán éhezik meg, vesz magának rágnivalót. Minek ez a fölösleges ceremónia? Én bizony nagyon hálás vagyok a férjemnek, hogy nagy fáradsággal kivívta, hogy mindig megvárjuk egymást, és csakis együtt étkezzen a család (hétköznap, persze, csak este volt lehetséges), ünnepélyes rendben, mindenki a maga helyén. Ha valaki nem tudott ott lenni, üresen tátongott a helye. Hiányzott… S lám, mindmáig, a családi asztal vonz egybe minket, vissza-visszaszállnak felnőtt gyerekeink, immár saját családjukkal együtt.
Mi értelme a művészetnek? Talán olyanok vagyunk, mint a magzat anyja méhében? Mondhatná: megvan mindenem, dobog a szívem, lubickolok a magzatvízben, a köldökzsinóron keresztül megkapom a táplálékot, ringatózom kedvemre, így teljes az élet. Csak azt nem értem, minek növesztek olyan furcsa nyúlványokat a testemen, meg minek formálódnak valami fölösleges golyók a homlokom alatt? Nincs semmi értelme! Aztán eljön egy szép nap, napvilágra kerül minden titok. Kiderül, hogy van fény, s én látok! A nyúlványok: kezem és lábam. S az élet végtelenül gazdagabb, szebb és boldogabb, mint amit én előbb teljesnek véltem.
     Nényei Gáborné


Vissza

iranytu-cimlap-2021-3.jpg