A Budakesziről kitelepítettek 70. találkozója

Panoráma > Budakeszi

2016-09-28

A Németországba kitelepített budakesziek közössége, a Budakesser Gemeinschaft szeptember 18-án tartotta 70. (templomszentelői, budakeszi sváb szóval Kiritog) találkozóját Budakeszi testvérvárosában, a baden-württembergi Neckarsulmban a rendezvénynek évente helyet adó Balleiben.

A Ballei a Német Lovagrend igazgatási kerületeiről kapta a nevét, hiszen Neckarsulmban is volt székhelye. Egykori kastélyukat a város múzeumnak használja. A Német Lovagrendet, több hasonló rendhez hasonlóan a keresztes háborúk során Jeruzsálemben alapították több, mint 800 évvel ezelőtt. A rend a mai napig létezik, egyházi-karitatív tevékenységet folytat. Amikor 2006-ban ifj. de Ponte József temetésére mentünk Schwaigernbe (Baden-Württemberg), meglepve vettük észre, hogy a gyászolók között szokatlan, földig érő köpenybe burkolózó férfiak is megjelentek, fehér alapon hatalmas fekete kereszttel. Kiderült, hogy  ifj. de Ponte József is tagja volt a társaságnak. Koporsóját is letakarták egy  keresztes lepellel, a temetési szertartás hangulatát a középkorba áthelyezve.

Ugyanezen a napon főpolgármester-választás volt Neckarsulmban, ezért az eddigi városvezető, a párton kívüli Joachim Scholz nem tudott részt venni az ünnepségen. A választáson nem őt, hanem a 47 éves jogászt, Steffen Hertwiget (SPD) választották főpolgármesternek. Joachim Scholz hivatali ideje október 27-én jár le. A találkozón Neckarsulm városát első tanácsnokuk, Herbert Emerich (CDU) képviselte, aki testközelből érti a kitelepítettek és azok leszármazottainak sorsát, hiszen felesége budaörsi gyökerekkel bír.

Délelőtt Neckarsulm Miasszonyunk templomában istentisztelettel kezdődött az ünnepség, ezt a Ballei csarnokban az ebéd követte. A rendezvényt Franz Huber, a Budakesser Gemeinschaft elnöke nyitott meg. Helyettese, Angela Gorzawski édesanyja kitelepítést követő emlékeiről mesélt. Herbert Emerich, Neckarsulm tanácsnoka, majd Schrotti János, Budakeszi német önkormányzatának elnöke is beszédet mondott. Kiemelték a kitelepítéskor még gyerekek, a fiatalok és az 1946 után már Németországban születettek nehézségeit a nyelvben, az iskolában, a beilleszkedésben. Sokan könnyek között hallgatták ezeket a visszaemlékezéseket, köztük a neckarsulmi tanácsnok feleségével és Tiszecker Mancival, akik átélték ezeket a nehéz időket, de talán még soha nem hallották, főleg nem nagyobb hallgatóság előtt, hogy másokat is sújtotta az, ami velük megtörtént, amit magukba zárva cipeltek egész életükben.

A találkozó vidám hangulatban folyt, de előfordult, hogy magukkal ragadták egyiküket-másikukat az emlékek, a már eltávozott ismerőseik, házastársaik felemlítése, vagy egy újságcikk. Elvittem magammal egy rövid részletet Kolozsi Ádám a kitelepítés megkezdése, az első, 1946. január 19-i budaörsi „sváb” vagonok indítása alkalmából irt remek cikkéből. Amikor a 85 éves Holl Jakab rápillantott a címre - „Mi svábok, jó magyarok voltunk” -, könnybe lábadt szemmel mondta: - Úgy van! És még a mai napig is.  

Amikor beléptünk a Ballei épületébe nem a szokásos kép fogadott bennünket. Eddig mindig már az előtérben élénk nyüzsgést tapasztaltunk, most teljesen kihaltnak tűnt. A teremhez közeledve sem hallottuk a korábban megszokott, madárházszerű, élénk beszélgetést. Talán mégsincs találkozó? – ijedtünk meg. De volt. Csakhogy a nagyterem nem volt tele, mint szokott, hanem pusztán a középső asztaloknál ültek a korábbiakhoz képest nagyon kevesen. Mindig elhessegettük magunktól azt a nyomasztó gondolatot, hogy előbb-utóbb a kitelepítést elszenvedett generáció létszáma annyira megcsappan, hogy alig jönnek össze majd páran. Feltűnő volt, mennyien hiányoznak, akik egészségi állapotuk miatt már nem tudják megtenni ezt a némelyiküknél ötven-száz kilométeres, vagy még annál is nagyobb utat: Ederle Józsi, Deberle Tóni és Évi, Müller Jani, Natto Rici és még lehetne sorolni. Tiszecker Mancika, akit hatéves korában telepítették ki Budakesziről, és húga Helga, aki már itt született, először voltak életükben ezen a rendezvényen.

De láss csodát! A reménysugár mégiscsak felragyogott ezen a délutánon Budakeszi és Neckarsulm városok további együttműködésének egén. A hivatalos ünnepség után a remek sramlit játszó gemmingeni fúvószenekar szüneteiben tudtunk szót váltani – különben mindent elnyomott a zene - Schrotti Jánossal. Nagy lelkesedéssel ecsetelte nekünk, hogy miként lehet a fiatalokat megszólítani, bevonni a rendezvényekbe, csak meg kell találni a hozzájuk vezető utat, módszereket, csak tudni kell az ő nyelvükön beszélni. A kultúra, a sport és a zene téren, mint például Neckarsulmban az éves Ganzhornfesten, ahol jó hazai zene, kórus, netán egy-egy pohár sör mellett sokkal jobban összekovácsolódhatnak a fiatalok, hogy új generációként új területekkel kiegészítve folytathassák azt, amit az idősek a hagyományőrzésben és a kapcsolattartásban megőriztek.
   
A találkozóra szóló meghívó hoz egy tájékoztatót is mellékeltek, melyben a Budakesser Gemeinschaft Heimatstube-je, vagyis múzeuma, amelynek megvalósításáról sokan évtizedekig álmodtak, a tárgyak csak raktár(ak)ban porosodtak, már megvalósíthatatlan. Kérik azokat az adományozókat, akik vissza szeretnék kapni tulajdonukat, hogy 2016. év végéig jelentkezzenek.

A találkozón vehettük kézbe a budakeszi helytörténeti folyóiratot, az „Értesítő” augusztusi számát, melyből kiderült, hogy a budakeszi tájház örömmel venné át az összegyűjtött anyagot, de ehhez szükséges a tájház kapacitásának bővítése. A két éve megjelenő, kétnyelvű Értesítő nagyszerű kezdeményezés. A gyerekkorban kitelepített budakesziek még beszélnek magyarul, de az őket követő generációk már nem. Az Értesítő őket is meg tudja szólítani az otthoni hírekkel.

Ugyanezt tapasztaltuk a találkozón nagyobb mennyiségben szétosztott Siklósi Gyula budakeszi temetőről írt füzete esetében is, ami a Budakeszi Szépítő Egyesület kezdeményezésére és támogatásával 2002-ben ugyancsak két nyelven adtak ki. Német-magyar az az emlékfüzet is, amit a Szépítő Egyesület 2015-ben adott ki, 30 év képekben címmel. Nagyon hasznos kiadvány, hiszen megmutatja az ittenieknek mennyi mindent tettek lelkes, önfeláldozó emberek Budakeszi szépítésére. Ezekről a pozitív változásokról itt nem értesülnek azok, akik nem utaznak gyakran haza.

Érdekesség, hogy a helyi Kurier újságban 2016. szeptember 15-én megjelent egy cikk a kitelepítésről és az azt követő évekről. A cikk beszámol arról, hogy milyen nehéz időket éltek akkor, mert mindenből szűkén voltak, ami az élethez szükséges. Az országot szétbombázták, nagyon kemény tél volt 1946-ban, az alultápláltság és betegségek tizedelték őket. A cikk megemlékezett a budakeszi születésű Holl Tóniról, aki az 1996-os évfordulón Kirlachban elkészült emlékmű felavatásakor megható beszédet mondott a kitelepítettek hányattatásairól. Holl Tóni már jó ideje a kirrlachi temetőben nyugszik.

A neckarsulmi ünnepi beszédekben is elhangzott, hogy eleinte a kitelepítettek nem akartak beolvadni, mert mindenki abban bízott, hogy a velük történt égbekiáltó igazságtalanságot biztos megváltoztatják és hazatérhetnek. De ahogy múlt az idő, rá kellett jönniük, hogy ez nem átmeneti, hanem tartós állapot, igy ki hamarabb, ki később, de beilleszkedett, hasznos, szorgalmas állampolgárai lettek a nulláról gazdaságilag megerősödő Németországnak.

Albrecht György, Németország

 

---

Vissza