Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


„Egyedül a nyelvünk, ami külön sajátunk és senki másé.”

Kultúra

2006-02-01


Magyar Kultúra Napja ugyan nem piros betűs nap a naptárakban – mégis egyik legbecsesebb ünnepe a magyarságnak. Az 1000 évnél is hosszabb időre visszatekintő magyar kultúra ünnepnapját nemrégen vezették be a finn példa alapján (Kalevala – február 28.). Az akkor még fiatal Kölcsey Ferenc éppen 1823. január 22-én fejezte be Csekén nemzeti imádságunk, a Himnusz írását. Valóban méltóbb napot a magyar kultúra ünneplésére nem választhattunk volna, mint a nemzeti fohász, a Himnusz minden évi születésnapját.

Illyés Gyula írja a Himnuszról: „E vers minden sorát hatéves korom óta betéve tudom. Tudtam, mielőtt értettem volna, akár a gyónási imádságot, akár a kisorsoló gyermekverseket. Mielőtt erős hevéből egy szikrányit átadott volna, én bizalommal, szívem minden hevét beleöntöttem. Valahányszor első betűjét kimondtam, villanyos ütést éreztem, tekintetem rögtön a mennyezetre emeltem, úgy énekeltem, dagadó nyakkal.”
Azt hiszem, hasonló élményünk valamennyiünknek volt, van a Himnusz éneklése, hallgatása közben.
Persze Kölcsey zseniális költemény-fohászához szervesen tartozik Erkel gyönyörű zenéje. Ennek is köszönhető, hogy nemzetközi mércével mérve is büszkék lehetünk Himnuszunkra, s arra, hogy amikor magyar kultúráról beszélünk, éppen Kölcsey remeke az, amelyhez kapcsolódva elgondolkodhatunk arról, hogy mit értünk magyar kultúra alatt, mi volt a szerepe a magyarság történelmében, megmaradásában és reményeink szerint jövőjében.
Amikor a magyarságot évszázadokon, évezredeken keresztül összetartó kultúráról beszélünk, elsőként, mint legfontosabbra, kultúránk tartópillérére, anyanyelvünkre gondolunk. Az anyanyelv megtartó ereje a történelem zivataros századain keresztül is jól nyomon követhető. Csak egy példa: a török uralom után, a XVIII. század elején másfél millióan beszélték nyelvünket a Kárpát-medencében. Ma, az 1848-ban elvesztett szabadságharc, két világháború és a következményes Trianon után is kb. 14 millióan!
A nemzet-fenntartó anyanyelvről így írt a Himnusz költője fiához a gyönyörű Parainesis-ben: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! Mert haza, nemzet és nyelv három, egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog.”
Vagy elfelejthetjük-e Kosztolányi Dezső vallomását a magyar nyelvről? „Magyarul. Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e, vagy alacsony, erős-e, vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim ducában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedül való életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre, Éppannyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”
Ravasz László még részletesebben mondja el véleményét 60 éve írt dolgozatában a magyar nyelvről: „Igen, nekünk a nyelvünk nagyobb kincsünk, mint Földünk, mert régibb, s akkor is él, amikor a Föld már nem a miénk. Nagyobb, mint történelmünk, mert a történelem a nyelvben elfér, de a nyelv nem fér el a történelemben. Ezt az élő, zengő testet, ezt az óriási és közös műalkotást, kibeszélhetetlen szépségű lélekparkot maga az Alkotó teremtette, sok ezer év finomította, fejlesztette, ápolta. Dolgozott rajta az idő, az évszakok járása, a természeti és történelmi erők. Lángelmék alkotásaikkal gazdagították, felfedezők kincseiket ide rejtették el, győzelmeikkel ezt szentelték meg. Igazán közös kincsünk, egyetlen nemzeti vagyon, amelyből a szegény embernek is éppen annyi jut, mint a hercegnek, vagy mint a grófnak. És csak annak nincs belőle semmi sem, aki maga dobta el magától. Titkos jegy, amelyből minden bábeli zűrzavarban egymásra ismerünk. Címer, amelyet büszkén hordozunk az emberi szellem mérkőző porondján. Leghűbb képünk, mert nyelvünk nem olyan, mint mi, hanem mi vagyunk olyanok, mint a nyelvünk. Bástyánk, lélekgyepünk, védelmi rendszerünk, hódító hadseregünk, szent kapunk, amely kizár és befogad, menedéket nyújt, és otthonunkat jelzi. Nincs nemzeti vallásunk. Művészetünk, tudományunk és jogrendünk éppúgy Európáé, mint a mienk. Egyedül a nyelvünk, ami külön sajátunk és senki másé. Ezt beszélni és mívelni az igazi „ars hungarica”.”
A magyar kultúra nem választható el a magyar nyelvtől, amely nem csak gyönyörű, de társadalmi feszültségek korában a legfontosabb gyógyír is lehet: a társadalmi kohézió, az összetartozás érzésének kovácsa. A Magyar Kultúra Napján ezért Kölcsey gyönyörű és minden magyar által becsült nemzeti költeménye, a magyar nyelv e remeke segítsen mindannyiunkat a közösségben rejlő értékek megbecsülésére, szeretetére.
Prof. Hámori József
agykutató, egyetemi tanár,
MTA rendes tagja, volt kultuszminiszter

(Elhangzott 2006. január 20-án a budakeszi Magyar Kultúra Nap rendezvényén az Erkel Ferenc Művelődési Központban.)


Vissza