Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


Mátyás királlyal Budaörsön

Kultúra

2006-03-01


„Hibáival együtt is szenvedélyesen szeretem ezt az országot!”

Koncz Gáborra várok a Budaörsi Játékszín öltözője előtt. Még Heltai Jenő A néma levente című darabjának hatása alatt vagyok, amikor megérkezve így mutatkozik be: „Jó estét kívánok! Ha Mátyás királyt várja, itt van”. - Kérem, üljünk le egy beszélgetésre. Kezdeném a bemutatást: Koncz Gábor, a számomra tiszta, örök-gyermek, a lázadó ember, tér-időn kívüli igéző, 1938-ban Mezőkeresztesen született. A Jászai Mari - díjas, és Kossuth-díjas Érdemes Művész mostanában könyvet ír az életéről...” - amikor félbeszakít.


– Ne beszéljünk évszámokról! Egyrészt tekintettel vagyok idősebb kollégáimra, akik olvasva ezt az interjút, még azt mondhatják: „Milyen szemtelenül fiatal ez a Koncz!” Másrészt meg – komolyra fordítva a szót - Petőfi huszonhat éves korában meghalt és addig létrehozta életművét. Úgy érzem, én is letettem valamit az asztalra, amire büszke lehetek. Mert tudom, az emberre nem úgy emlékeznek majd, hogy ebben és ebben a sóban fellépett, hanem, hogy ő volt Mc Murphy a „Száll a kakukk”-ból, vagy Fábián Bálint a Fábri Zoltán-filmből.  
– Miért éppen ezeket a szerepeit említette?
– Mert talán ezek állnak hozzám a legközelebb. Fábri Zoltán a Magyarok című filmjével, Fábián Bálinttal bejártam a világot, Új-Delhiből a legjobb alakítás díját hozhattam el. És ki játszhatta volna el ezeket a szereplőket, ha nem éppen én? Akinek játszani sem kellett, csak rágondolni az őseire? Tudom, hogy halála után minden színészre négy-öt szereppel gondolnak. Nekem talán ezek lesznek azok.   
– Melyik volt az első főszerepe?
– Harmadéves koromban a Vígszínházban Ajtay Andor rendezésében az Egyedül című darabban játszottam fiatal hőst. A történetben Páger Antal volt a tanárom, akiről kiderül, hogy német kém. Nekem kellett elfogni, és géppisztollyal magam előtt kényszeríteni különböző indulatos szitokszavak közepette. Persze én akkor még ilyen szavakat egy Págernak alig mertem elmotyogni. Nem is volt hatása a jelenetnek. Ezért ő a szünetben félrehívott, s azt mondta: „Ide figyelj, Gábor! Elképzelhető, hogy te tehetséges vagy, de ez a szerep tapsos szerep, tessék úgy elmondani, mintha te lennél a sztárszínész, én meg a faluszínháztól szerződtem!” Életem első igazi sikere volt, ami meghatározta egész életemet. Hát ilyen tanáraim voltak. Ádám Ottó, Várkonyi Zoltán és Sulyok Mária, akiktől olyan tartást tanulhattam, mint amilyet azóta szinte senkitől. Sok emlékem van, amit készülő könyvemben gyűjtök össze. Ha több időm lesz, befejezem, de egyelőre még márciusban is tizenöt előadásban játszom.
– O’Neill: Vágy a szilfák alatt, Heltai Jenő: Az édes teher, Hunyady Sándor: Júliusi éjszaka – hogyan választotta rendezésre éppen ezeket a darabokat?
– Már régen is nagy hatással voltak rám. Heltai, a játékos ember, a fantasztikus tehetségű lírikus, akinek nem is a legismertebb művei közé tartozik az Édes teher. Valaki más kezdte rendezni, aki feladta a nehézségek miatt. Akkor Éles Béla megkeresett, hogy nem rendezném-e meg? Örömmel vállaltam. Hunyady Sándor polgári miliője pedig eddig hiányzott a színészi palettámról. Ez a békebeli világ olyan, mint egy nő, aki nem mutatja meg magát teljes valójában, hanem csak finoman sejteti az erotikát. Szeretem azt a bájt, amikor nem vetkőznek le teljesen, hanem megmarad egy kombiné.
– Hogyan látja a mai színjátszás helyzetét?
– Nem panaszkodhatom: eljátszottam a világirodalom szinte összes nagy formátumú hősét, voltam Bánk Bán és Lucifer.
A baj csak az, s ez nagyon fáj nekem, hogy olyan világban kell megöregednem, amelyben az érték mély válságban van. Nem kellenek hősök, tiszta szívű, naiv emberek. Nem nevelnek tisztességes küzdelemre, olyat, aki adja, és aki állja is a pofonokat. Annál több van abból, aki csak lesi a verekedést.
– Ez a meggyőződése?
–Igen, és nem csak az enyém. Halála előtt Bessenyei iszonyatos lelki kínok között gyötrődve, sokszor éjszaka hívott fel azzal, hogy vedd meg ezt és ezt a lapot, s nézd meg: címoldalon „kismocsok”, nem húzta le a vécét, én pedig hátul kaptam helyet a nyolcadik oldalon. Zavarban vagyok, mert Magyarországon már a világirodalom remekeinek szerepeit sem tudnám kiosztani, bár ez öt évvel ezelőtt Kassán a „Száll a kakukk”-ban még sikerült. Pedig amikor én játszottam a Mc Murphyt tíz éven át a Vígben, még akkor is minden színházban volt úgy két-három Mc Murphy. Ezért manapság lassan rendezői gyakorlattá válik, hogy sokszor olyanra osztanak paraszti szerepet, aki életében nem hagyta el a belvárost. De aki csak a Dob utcát ismeri, az sem játszhatná el a Koldusoperában Bicska Maxit, mert nincs meg benne az az érdesség, ami kell egy ilyen szerephez. Megszűnt a szerelem is, nincs már a színészetben kötődés egy társulathoz, vagy egy színházhoz.
A számlás művészet korát éljük, amikor a színész minden szerepét másik színházban játssza, miközben kénytelen számlakönyveket töltögetni és számolgatni az áfát... Amikor lehetetlen egy társulatot összetoborozni, mert nem tudunk időpontot egyeztetni a színészekkel. Jól eső érzés, esténként Heltai Jenő „A néma leventé”-jében visszamenni Mátyás Magyarországába, amikor még Európa a lábunk előtt hevert, s nálunk volt a földrész legnagyobb könyvtára. De hol vagyunk már ettől? Néhány évvel ezelőtt, amikor az ország Európa-lázban égett, a lányom az Unió melletti szavazásra biztatott engem. Én megmondtam neki, ne higgyen a két világ érdekazonosságában, mert a történelemben eddig erre sohasem volt példa. Bár a rendszerváltás idején azt mondták nekünk, hogy „jönnek a külföldre szakadt magyarok, akik majd megváltják a gazdaságot”, azóta is csak várjuk őket. Az Unió sem jótékonysági intézmény, s ma már lassan egy ország tudja, hogy csak a piac miatt kellettünk, hogy idehozhassák hitvány portékájukat, és sohasem fogunk hozzájuk „felzárkózni”. Különben is néhány év múlva már Unió sem lesz, az Unió álmainkkal együtt úgy fog szétpukkadni, mint egy színes vásári lufi.
– Azért mindennapi örömeink is vannak. Például az, hogy most itt beszélgethetünk.
– Igen, valóban! Miért is panaszkodom? Most jöttünk haza két lányommal egy sítúráról. Három lovam is van, hogy egyszerre tudjak lovagolni velük. Szeretem a lovaimat, mert ők megérzik, ha hazamegyek, és örülnek, hogy megjöttem, mert vártak. Soha életemben nem volt aranygyűrűm, nekem a zab az aranyam. És a Budaörsi Játékszín is igen a szívemhez nőtt. Ez az a hely, ahol az ember szigetre, fészek melegre találhat egy olyan világban, ahol a művészetet egyoldalúan elönti a technika és a pénz. S ugye furcsa, hogy az előbb még a pénz hiányáról beszéltem? Ennek a színháznak éppen az a bája, hogy bármilyen mostohák is a körülmények, itt még látni a színész szemét a színpadon. Az új Nemzetiben erre már nem mernék megesküdni. De hát azért én minden hibájával együtt is szenvedélyesen szeretem ezt az országot!
Galgóczy Zsuzsa


Vissza

iranytu-cimlap-2021-3.jpg