Telki, Budajenő: egy karnyújtásra Erdélytől
Közélet > Telki
2008-03-01
A farsangi mulatságok, jókedvű vigadozások Vízkereszt és Nagyböjt közötti ideje, a januári és februári fagyos hetek karneváli szezonja az idei esztendőben különösen rövidre sikerült. Nem másért volt ez így, mint húsvét ünnepének a tavaszi napéjegyenlőséghez és a holdjáráshoz kötődő, évről-évre változó dátuma miatt. A csillagok állásának köszönhető tehát, hogy idén kivételesen korán köszönt ránk a húsvét, és az azt megelőző negyven napos csendes időszak, a nagyböjt is hamar elhalkította a báli muzsika hangjait. Ám a böjti elcsendesedés, a visszafogottság és mértékletesség időszaka nem jelent feltétlenül bezárkózást, még kevésbé elfordulást egymástól és mindazoktól, akik jó szóra, segítő kézre várnak. Telki és Budajenő közösségei február elején ennek nagyszerű példáját adták.
Régi szép hagyomány, hogy a böjti szelek nem csupán a „fölösleges”, vagyis inkább nélkülözhető nyalánkságokat fújják le asztalainkról, emlékeztetve bennünket arra, hogy vannak a hasunknál fontosabb dolgok is. Jó alkalom ez arra is, hogy keressük a módját a mások szükségén való segítésnek legalább annyival, amennyitől magunkat sikerült megtartóztatnunk. A telki és budajenői katolikus közösségek ennek szellemében tartottak gyűjtést február elején. A meghirdetett cél – Böjte Csaba ferences szerzetes erdélyi gyermekotthonainak támogatása – még a tavalyi hasonló kezdeményezésnél is nagyobb visszhangra talált: közel kétszázezer forint pénzadomány mellett édességek, lekvárok, tisztítószerek is bőven kerültek az útnak induló autókba. Volt, aki egy nagy doboz mosóport, volt, aki tizenöt kiló mézet küldött a gyerekeknek és nevelőiknek.
A jó szándékkal és szeretettel összeadott rakomány útja a dél-erdélyi Hunyad-megyébe vezetett, és meg sem állt Szászváros egykori ferences kolostoráig. Az egykoron szebb időket látott városnak ma már csak a neve utal valamikori jómódú polgárságára, s az a néhány nagy kapus, régi ház, melyek egyikében kapott helyet a Szent Ferenc Alapítvány óvodája is. Reggelente ugyanis ide vonulnak át a kolostorból azok az apróságok, akiknek zsivaja mára teljesen betöltötte a szerzetesek egykori csöndes, boltíves hajlékát. Az udvarra begördülő autókat csillogó szemű gyereksereg és fiatal, talán harminc-körüli „nevelőtestület” fogadja. Kiderül, a gyermekotthon ugyancsak fiatal igazgatója számára is egykor Déván, Böjte atya pártfogásában nyílt lehetőség a középiskola elvégzésére. Menyhárt Ernő ma már családos ember, de az alma nem esett messze a fájától: ő gondoskodik a Dévától mintegy 30 kilométerre fekvő szászvárosi kolostor 70 fiatal lakójának ellátásáról, neveléséről és taníttatásáról…
Időközben kiürülnek az autók csomagtartói, és a bejárat mellett felhalmozott csomagokra tekintve Ernő olyan hálás szívvel köszöni meg a telkiek és budajenőiek jóságát, mintha saját családja nevében beszélne. Persze tudja ő is, a sok-sok meglepetés és adomány ennyi gyermek mellett alig több, mint egy-két kiadósabb vasárnapi ebéd, no meg néhány reggeli kenyér megédesítése. És mégis…
Bentről, az ebédlő felől eközben már széktologatás és kanálcsörgés hallatszik. A nevelők minden gyermek tányérjába gondosan kimérik az aznapi paszulylevest, s nem jut senkinek sem eszébe kolbászért vagy csülökért reklamálni. Pedig még nem is tudják, hogy ezúttal ebéd után valami finomság vár rájuk…
Földváry Gábor
