PROHÁSZKA-KIÁLLÍTÁS SZÉKESFEHÉRVÁRON
Kultúra
2006-08-01
Vannak nemzeti hőseink, akikre emlékszünk, vannak, akiket méltánytalanul elfelejtettünk. A legtöbben ma már talán nem is tudják, ki volt Prohászka Ottokár, még nevét sem ismerik, és ugyanakkor vannak, akik kellő ismeretek hiányában vádolják. De vannak még, akik nem hagyják, hogy ilyen lángelmék, mint amilyen ő volt, eltűnjenek a történelem süllyesztőjében. Ezt bizonyítja az a kiállítás is, mely a székesfehérvári Egyházmegyei Múzeumban nyílt a Prohászka-emlékév alkalmából „Magyarország apostolának és tanítómesterének”.
A kiállítás Prohászka püspök életútját, személyiségét, gondolatait, alkotómunkájának eredményeit tárja elénk. Bemutatja Prohászkát mint politikust, mint egyházi vezetőt, mint szociális apostolt, mint költőt, teológust, és mint pedagógust. Megismerhetjük nagyszerű és korszakalkotó gondolatait, melyek egyértelműen tükrözik jellemének tisztaságát, szilárdságát. „A külsőséget, a nagyságot, az örökölt előkelőséget nem gusztálom: de a lelkiséget, a szolid egyszerű műveltséget, a munkát s a lelkiismeretességet, a tetőtől-talpig, bőrtől-velőig való becsületességet, azt szeretem. S kívánom, hogy ne fény s pompa s méltóság vezessen, hanem reális érték.”
Korának minden kérdésében szilárdan állást foglalt, gondolatai pedig majd 50 évvel megelőzték kortársait. Nem csak prédikált, hanem cselekedett is. Nem fordult el a szegénységtől, és püspök létére is vállalta, hogy a székesfehérvári püspöki palota ajtaja minden oltalmazásra szoruló, megviselt ember előtt nyitva álljon. Az egyházmegye földjeiből juttatott a rászorulóknak, s ő maga is mindig adakozott. Halála után csak egy kopott reverenda, 24 forint és néhány személyes tárgy maradt ránk, melyek szintén a kiállítás anyagát képezik.
Prohászkát a maga idejében szerették, követték, hallgattak rá. Mikor az Esztergomi Papneveldében tanított, a kispapok még a járását és beszédmódját is utánozták, annyira tisztelték, igazán szerették. A nép pedig mint jótevőjére nézett fel rá. Sikerét pedig kiemelkedő szónoki tehetsége növelte. „Csodálatosan zengő, zeneien lágy és férfiasan érces hangja méltó kifejezőeszköze volt páratlan szónoki lendületének, mely mindenkit magával ragadott kéklő magasságokba, nem sejtett istenközelségbe emelt.” A miniszterelnöki széket is felajánlották neki, melyet visszautasított.
Prohászka nem élt vissza népszerűségével: „Köszönet ez ünnepélyért, de nem a személyi kultusz, hanem a személytelen magyar kultúra nevében” – mondta egyszer Székesfehérváron. Szent akart lenni, és ez nála mindennél fontosabb volt. Ugyanazzal az alázattal fogadta sikereit, mint kudarcait. Amikor a pápai Szentszék két művét betiltotta, egyháza iránti hűségét akkor sem adta fel, hanem visszavonult imádkozni szeretett kápolnájába. „Szívből kívánom, hogy a lélek nagy problémái s azok nehézségei közt óvja meg a gyengéden szerető, naiv hitű lelkületet, ne adja azt oda semmiért; mert mindig rossz vásár, ha az ember eladja eszéért a szívét” - hirdette.
A kiállítás még számtalan mozzanatot tár elénk a XX. sz. elejének kiemelkedő alakjáról. A tárlatnak nemcsak tartalma, hanem kivitelezése is rendkívül igényes. Magyarországon egyedülálló modern technika alkalmazása segíti hozzá a látogatót, hogy hiteles képet kapjon Prohászkáról és koráról, a bonyolult és sok szenvedéssel teli Trianon utáni időkről. Nevét és tetteit, a mai ember számára időszerű üzeneteit nem szabad elfelejtenünk. Így aki teheti, látogassa meg a kiállítást, hogy méltó képet alkothasson arról, aki annyit tett hazánkért, egyházunkért, a magyar kultúráért.
Bereczky Annamária, Orbán Benedek, Pataki Lili, Sonnevend Ilona 11. a
Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium
