Kicsi nekem ez a ház…

Közélet > Zsámbék

2009-02-01

A tánc fantasztikus valami, ami a természetben élő ember életét mindig is átszőtte, része volt: táncoltak, ha vadászni mentek, vagy ha onnan visszatértek; táncoltak, hogy bő legyen a termés; táncoltak, ha valaki megbetegedett és gyógyulását szerették volna; táncoltak, ha valami öröm vagy bánat érte őket.

Nem hittem volna, hogy egyszer az én szórakozásom is lesz az „ősi” táncunk, a néptánc. Nem hittem volna, hogy szombat délelőtt fiammal próbálgatjuk a széki legényest, és szombat este boldog vagyok, amikor az otthon kitalált és összerakott elemeket eltáncolhatom együtt a többiekkel. Olyan, mintha egy új dimenzió nyílt volna életünkben. Főleg, ha az asszonykámmal is kijönnek a lépések, forgatások és figurák, ha nézésemből és mozdulataimból kitalálja, mi következik, mit szeretnék. (Mert ugye a néptáncban a férfi vezet...)

Hogy kezdődött? Táncolni mindig is szerettem, szalagavatón, gólyabálon. De szerettem tombolni is a kor zenéire. Ez azonban valami más. Magyarságunk ősi gyöngyszemei mélyebbek és gazdagabbak számomra. Énekelve táncolni pedig egészen különleges. Az első alkalmak még a művelődési házban voltak, de hamar megszületett az elhatározás, és házaknál folytattuk a tánctanulásunkat. A hangulat teljesen más lett, szűkebb és otthonosabb helyen mulatsággá alakultak át alkalmaink. A csujogatások élni kezdtek, lassan igazi bekurjongatásokká alakulnak  
Egy régi szólás-mondást átírva: táncolva ismeri meg egymást igazán az ember. Megismertük egymást és tánctanárainkat, Kiss Zsuzsannát és Kovács Henriket, a Táncművészeti Főiskola oktatóit is. Sőt, nemcsak megismertük, hanem meg is szerettük, szívünkbe is zártuk. Depressziós, magunkba fordulós, válságokkal megtűzdelt világunkban nagyon jó orvosság lehet a tánc, amit jól érzékeltet egy csujogatás is: Akinek ma kedve nincs, / Annak egy csöpp esze sincs!

---

Vissza