„Inkarnáció ezüstben”
Kultúra
2005-11-01
Gondolatok Nagy László nyolcvanadik születésnapján
Az irodalomtörténeti kánonban fellelhető alkotók névsora az utóbbi évtizedekben nagymértékben megváltozott. A korábban természetesnek tűnő költői magatartásformák és szerepek átértékelődtek, karátértékük lecsökkenni látszik. A mai kor irodalomkritikai beállítódása immáron anakronisztikusnak ítéli meg a prófétikus, váteszi magatartást, ugyanekkor Nagy László líraeszményében ezen írói attitűd reprezentatív érvénnyel mutatkozik meg. Egy olyan líravilággal állunk szemben, amely hisz a szerves építkezés fontosságában, amely önfejlesztő és másokat is építeni akaró szándékkal lép színre, és mint ilyen, ma ellentmondásosnak, idejétmúlt örökségnek hat a posztmodern irodalomkritika szemszögéből. Ezzel nagyon sokat vesztünk, hiszen az organikus és számon kérhető értékekre alapozó költészetünk elvékonyodik, jelentőségét veszti, ugyanakkor helyébe a szubjektivitást teljesen mellőző, de objektíve is nehezen kezelhető alázat, eszmény, és költészettani felvértezettség nélküli „valami” lép.
A Nagy Lászlói líramodell az utolsók egyike, amely hisz a múlt hagyományaiban, épít a folklór bartóki és kodályi értelemben vett talapzatára. Költői univerzuma felöleli a magyar és a bolgár népköltészet évszázadokon keresztül átszűrt és kicsiszolódott szimbólumrendszerét, eközben fejlődik, csiszolódik, emberségben gyarapodik. Költészete valódi és egyenlőtlen harc a nyelvvel, ahol a kibeszélhetetlen és megfogalmazhatatlan érzések artikulálódásának igénye mégis szembeötlően jelen van. Intellektuális rend és minden gőgtől mentes hozzáállás mutatkozik meg nála a választott tárgy, de a formai megfogalmazódás terén is. Műveiben ott pulzál a természet mélységes szeretete, amelyet Iszkázon eltöltött gyermekkora óta magában hordoz. A paraszti világnak és az értelmiségi világképnek a sajátos ötvöződését tapasztalhatjuk meg műveiben. A természeti motívumok mindvégig szimbolizmusának alapját képezik. Gyakoriak verseiben az őselemek (tűz, víz, levegő, föld) szerepeltetése, amik önálló motívumkört alkotnak.
Nagy László költészetében a kereszténység motívumrendszerének alkalmazása számos alkalommal érhető tetten. A gyermekkori hitvilág lecsupaszított, önkéntelen és tiszta hite mellett a későbbi kételkedve ég felé néző lírai én arca is megmutatkozik. Ugyanakkor elmondhatjuk azt, hogy a Természet mellett a Hit a legnagyobb ösztönzőerő művészetében.
Ebben az évben József Attila mellett Nagy Lászlót is ünnepli az irodalmat szerető embervilág azon része, akik még nem mondtak le arról, hogy a szavaknak új értelmet lehet adni, nem pusztán azok lejáratása és kiüresítése lehet a cél. A mai napig ezrek olvassák Nagy László sorait, amikben az erkölcs, hit, kétkedés, alázat tudatosan vállalt és megélt érzései közül előbukkan az istenképiségben rejlő ősi és szenvedésre kész emberi létünk egésze.
Németh László Gábor
Nagy László (1925-1978)
Felsőiszkázon született 1925. július 17-én. Paraszti család gyermeke. Tízéves korában súlyos betegség támadta meg a lábát, élete végéig járógépet használt.
Otthon olyan paraszti családból származott, amely szorgalmával a módosabbak közé emelkedett és igényt tartott a műveltségre, a következő nemzedékeket az értelmiség rangja felé vezető útra. Ezeket a nemzetfenntartó, kitűnő, szorgalmas családfőket a legszörnyűbb időkben jövevényszóval ,,kulákok”-nak nevezték és jó esetben politikailag idegeneknek, de szokványosabban ellenségeknek tekintették, és úgy is bántak velük. Az apa - akinek költővé leendő fián kívül még három úgyszintén iskolában taníttatott gyermeke volt - úgy halt meg, hogy ,,nem békült meg a világgal, amely tönkretette őt”. (Ezt az emlékező mondatot egy másik fia, az úgyszintén költő Ágh István írta le.)
1945-ben érettségizett a pápai református kollégium kereskedelmi iskolájában. 1946-ban az Iparművészeti Főiskola hallgatója, a Dózsa György Népi Kollégium tagja. 1947-ben a Képzőművészeti Főiskola rajz szakos hallgatója, a Dési Huber Képzőművész Kollégium tagja. 1948-ban a budapesti egyetem magyar-irodalomszociológia-filozófia, a második szemesztertől orosz szakos hallgatója.
1949-52-ben írói ösztöndíjjal Bulgáriában járt. Hazatérése után házasságot kötött Szécsi Margittal. 1953-56-ban a Kisdobos szerkesztőségi munkatársa. 1959-től az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd főmunkatársa. Három alkalommal tüntették ki József Attila-díjjal (1950, 1953, 1955), 1966-ban Kossuth-díjat kapott, műfordítói munkásságáért Botev-díjjal jutalmazták (1976). 1968-ban megkapta a Sztrugai Nemzetközi Költőfesztivál aranykoszorúját.
Egészsége azonban nem bírta sokáig. Várta a halált, amely 53 éves korában jött el érte. 1978. január 30-án hunyt el.
Himnusz
minden időben
Te szivárvány-szemöldökű,
Napvilág lánya, lángölű,
Dárdának gyémánt-köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Te fülemülék pásztora,
Sugarak déli lantosa,
Legelső márvány-palota,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Siralomvölgyi datolya,
Festmények rejtett mosolya,
templomon arany-kupola,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Díjra korbácsolt versenyló,
Lázadásokban lobogó,
Csillag, dutyiba pillantó,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Harctéri sebek doktora,
Hazátlanoknak otthona,
Mézes bor, édes babona,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Piaci csarnok álmosa,
Nyomorúságnak táncosa,
Szilveszter-éji harsona,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Béta-sugárban reszkető,
Sok-fejű kölyket elvető,
Tengerek habján csörtető,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Minden időben ismerős,
Mindig reménnyel viselős,
Bájokkal isteni erős,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Öröktől belém karoló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Iszonyattól ha szédülök,
Ha a pimaszság rámdönög,
Önmagammal ha kűzködök,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Jog hogyha van : az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom!
Gyönyörűm, te segíts engem!
Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítsz engem.
(1960-64)
