Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


Két kisfiú meg egy nagy ló

Olvasói levelek > Páty

2011-04-10


Édesapámat kiskorában Imikének becézték, ezért aztán esténként, amikor már az egész család ágyban van, elalvás előtt erről a kisfiúról szokott nekünk mesélni. Ezek a mesék azonban nem kitalált történetek, hanem nagyon is valóságos események.

Így szokta kezdeni: „Volt egyszer egy kisfiú, úgy hívták, hogy Imike, ő lett a ti apukátok, róla szól ez a mese…”
Mivel nagyon szeretem a lovakat, és már három éve én is lovagolok, aztán meg már írtam is egy Lovas kalandok című könyvecskét, arra gondoltam, leírom nektek az apukám „lovas” történetét is. Ennek akár az is lehetne a címe, hogy Imike lovas kalandja.

Imike édesanyja, az én nagyanyám egy régi grófi birtokon kialakított, állami gazdaság pusztai általános iskolájában tanított. Az egész pusztán mindössze nyolc-tíz ház volt, amiben korábban a grófi cselédek, apukám idején pedig az állami gazdaság alkalmazottai laktak.

A gazdaságban amellett hizlaltak vagy tizenötezer disznót is. Ezért aztán az egész környéken mindig nagyon büdös volt és esténként felhőkben telepedtek le a légyseregek a lakások plafonjára. 

Volt ott kastély is, amiben régen a gróf lakott, de később, az államosítás idején egy nagy, fém keretbe üvegezett vörös csillagot tettek az épület tetejére. Ezt régebben éjszakánként kivilágítottak, hogy már messziről lássa mindenki az új idők jelét, főként pedig azok, akik a közeli műúton haladtak. Apukám elmesélte, hogy ezt a vörös csillagot apránként lecsúzlizták vele egykorú, szintén 11 éves barátjával, Gyurikával. Titokban és csak apránként lövöldöztek az üvegből készült üvegalkotmányra akkor is, ha azon éppen nem üldögélt egyetlen veréb sem. Az persze nem bírta a kavicsok sorozatos és kitartó támadását, úgyhogy végül csak a csupasz, fém keret maradt belőle.

 De nagyon vigyázniuk kellett, mert Gyurika apukája volt az agronómus és az állami gazdaság telepvezetője is, és a gróf után ők laktak a kastélyban. Gyuri bácsi nagyon megszidta volna őket, ha kiderül, hogy mire csúzliznak. De tudni kell, hogy nem azért szidta volna meg őket, mert a vörös csillagra csúzliztak, hanem azért, mert az eset kiderülhetett volna és idegenek is megtudhatták volna. Gyuri bácsi ugyanis több száz éves földbirtokos nemesi család sarjaként nem kedvelte a vörös csillagokat. Abból a csúzlis ügyből nagy baja lett volna az én tanítónő nagymamámnak is, ha valaki beárulta volna apukámékat a rendőröknek. Márpedig a nagymamának sem hiányzott volna ez a baj, mert a nagyapámat már enélkül is horthysta katonatisztként, ellenforradalmárként tartották számon, és a nagyszüleimet korábban már úgyis az Alföldre telepítették ki.

A 11 éves Gyurika
Szóval Imike és Gyurika egy nap az iskola fölötti lucernatábla környékén verebésztek, amikor arra lovagolt Gyurka bácsi. Azon a szép, Baba nevű almásderesen léptetett feléjük, amellyel be szokta járni a gazdaság szántóföldjeit, és ellenőrizni szokta a határban folyó munkálatokat. Amikor odaért hozzájuk, megkérdezte Gyurikát, hogy föl akar-e ülni a kancára, mire ő örömmel föl is pattant a hátasra.
– Léptess el a lucernás végéig, aztán fordulj és gyere ide vissza! –  rendelkezett Gyurka bácsi. Apukám barátja, aki már korábban is többször lovagolt, mindent ügyesen végrehajtott, és rendben visszatért a lóval.
– Na, Imike, megpróbálod te is? – kérdezte Gyurka bácsi, mire apukám lelkesen bólogatva válaszolt.
– Léptess el a lucernás végéig, aztán fordulj és gyere ide vissza! –  ismételte.

Csakhogy Imike korábban még nem ült lovon. Most pedig úgy érezte, nagyon is zötyögős ez a jószág, ezért a sarkával erősebben, sőt egyre erősebben szorította. Minél jobban sarkalta, a ló annál gyorsabban haladt, majd farkát idegesen csóválva hirtelen ügetésbe csapott. Imike hallotta ugyan, hogy valamit kiabál neki Gyurka bácsi, de már nem volt ideje visszakérdezni, mert az állat megbokrosodva fordult vissza, és vágtába ugorva száguldani kezdett a távoli istálló irányába. Gyurka bácsi hiába ugrott eléje, a száguldó állatot nem tudta megfékezni. Kilőtt nyílként röpült az a hátán kuporgó és megszeppent Imikével a pusztaközpont felé.
 A nagyanyám és az ő apáca nagynénje éppen az iskola tornácán álltak, amikor a távolban megpillantották a madárként röpülő hátast és a rajta hánykódó gyermeket. Nagymami sopánkodva meg is jegyezte:
– Ez a Gyuri, ez a Gyuri! Milyen vadul hajtja azt a lovat!
Nem tudhatták, hogy a lovon bizony nem Gyurika, hanem az ő Imikéjük csúszkolódik, és korántsem tud arról, hogy kapaszkodó ösztönétől vezettetve miként serkenti, sarkalja egyre vadabb száguldásra az amúgyis ideges természetű jószágot.

 Imike lovas kalandja az istálló előtt ért véget, mert bár kétségbeesve kapaszkodott a paripa sörényébe, végül mégis lecsúszott róla, és fenékkel a földre huppant. A megbokrosodott Baba pedig megszabadulván alkalmi lovasától megkönnyebbülten viharzott az istállóba. 

 Imikének nem történt nagyobb baja. De ettől kezdve nagyobb tisztelettel viseltetett a lovak iránt. Tudom, hogy tiszteli és szereti a lovat akkor is, ha e lovas kaland eredményeként nem lett belőle se kicsi, se nagy lovas. Mint afféle tanár ember, azóta is főként szavakon lovagol.

 
Komjáthy György díjlovagló bajnok
A baracsi lucernatábla mellől induló „Gyurika” viszont szépen ívelő, jeles eredményeket fölmutató, lovas pályafutása csúcsain jár: a Magyar Lovas Szövetség Díjlovagló Szakbizottságának szövetségi kapitánya. Teljes nevén így hívják: Komjáthy György.

Gyuri bácsi nemrég itt járt nálunk, Pátyon és szép serleget nyert a Bellandor Lovas Központban rendezett Országos Díjlovagló Bajnokságon.

 Amikor fölelevenítették nekünk ezt a gyermekkori történetet, Gyuri bácsi kacagva fejezte be Imike esetét:
– Õ pedig az istállónál lebucskázott a lóról, és fejjel előre a trágyadombon kötött ki.
Imike, akarom mondani, az édesapám, az egykori főszereplő kézzel-lábbal tiltakozott e befejezés ellen…   

 Téglásy Flóra 


Vissza