Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


Lackfi János különdíjat kapott

Ki-kicsoda > Zsámbék

2011-09-14


Jász Attila költő vehette át az idei Salvatore Quasimodo-díjat a Nobel-díjas olasz lírikusról elnevezett költőverseny szombati gálaestjén, Balatonfüreden. A tizenkilencedik nemzetközi költőversenyen két különdíjat osztottak ki, amelyeket a zsámbéki Lackfi János és Csontos János, a Magyar Nemzet munkatársa vehetett át, Kiss Benedek, József Attila-díjas költő pedig életműdíjat kapott. (A képen Lackfi János)

Az Anna Grand Hotelben rendezett gálán a szokásoknak megfelelően átadták a Bertha Bulcsú-díjat is, az irodalmi riport meghívásos pályázat díját öt író vehette át: Dobozi Eszter, Vathy Zsuzsa, Gaál Samu, Sárközi Péter és Szigethy Gábor.

Rekordszámú pályamű érkezett az idei költőversenyre, háromszáz pályázó, több, mint hatszáz művel nevezett. Nagyon nívós és erős volt a mezőny, A magyar alkotók mellett ezúttal is jelentkeztek külföldiek: Romániából, Szerbiából sőt még Angliából is érkeztek művek.

A rendezvényen részt vett a Nobel-díjas költő fia, Alessandro Quasimodo, Salvatore Ettorre, a budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatója és Szőcs Géza költő, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának kulturális államtitkára. A hagyományokhoz hűen a Tempevölgy című folyóirat új száma, amelyben a díjazott költemények olvashatók. Az idei programnak külön érdekessége volt, hogy Salvatore Quasimodo épp ötven évvel ezelőtt ültetett fát a Tagore sétányon gyógyulásának emlékére.

Jász Attila a Naptemplom villanyfényben című versciklusa, háromszáz szerző több, mint hatszáz műve közül bizonyult a legjobbnak. A 45 éves, József Attila-díjas költő rekord számú, több, mint háromszáz pályázó közül kapta meg végül a fődíjat s a vele járó 400 ezer forintos ösztöndíjat. A díjazott költemény részlet a költő Csontváry Kosztka Tivadarról és művészetéről szóló szicíliai versciklusából.

Jász Attila költő esszéíró 1966-ban született. 1989 óta rendszeresen publikál, többnyire verseket, kisprózákat, esszéket. 2010-től az Új Forrás folyóirat (Tatabánya) főszerkesztője. Legfontosabb díjai: Vörösmarty-fődíj, 2000, Radnóti-díj, 2000, József Attila-díj 2003., Zelk Zoltán-díj 2005, Príma-díj 2006., Arany János-díj, 2007, Irodalmi Jelen esszé-díj 2009, Lilla-díj, 2010.


A Quasimodo Emlékdíjas vers

NAPTEMPLOM VILLANYFÉNYBEN
a mennyországot képzeltem el pont így
amilyen a holdtölte Taorminában
első igazi festményem
húsz év készülődés után
 
minden olyan amilyennek lennie kell
egy igazi festményen
pontosan amilyen az életben is
 
virágzó mandulafák ágaskodó ciprus
középen lebegő hold
fényében ázó időtlen épületek
miközben az út csendesen kanyarog fölfelé
 
a tenger színét is megtaláltam végre
a hold reflektorfénye
és egy égen úszó felhőfoszlány
árnyéka segítségével
 
A TAORMINAI GÖRÖG SZÍNHÁZ ROMJAI, 1904-1905
lakást béreltem egy évre
hogy a rendkívüli világító erőt
tanulmányozva kivárhassam
a megfelelő pillanatot
 
megalomániámtól űzetve több mint húsz
négyzetméteres vásznat készítettem elő
 
hóval borított Etna
az ógörög színház vörösen izzó romjai
a 250 méter mélységű tenger hideg kékje
először abban a naplementében állt össze minden
törekvésem látvánnyá
egyetlen aranysárga hasíték az ég

RÉSZLET2 (TAORMINA)
hajó hullámzik
távolban az időn és
a romokon túl

 

Lackfi János különdíjas verse:

EGY MONDAT AZ IDÕRÕL

Ahol idő van, ott idő van,
országútban és dűlőútban,
a pörgő kamionkerékben
idő dolgozik észrevétlen,
szekérkerékben, mint a küllő,
napsugárként szétkúszó hüllő,
a körközépről szerte terjed,
forróságában minden megerjed,
minden omlik és minden bomlik,
de zöld szökőkútként toronylik
a rothadásból a magasba
esőerdő, hórihorgas fa.

Idő úszik égre a fában,
s a más ritmusú borostyánban,
mely a fán kúszik rászívódva,
idő az időt szipolyozza,
egyik idő másikba ömlik
zsilipként, áradás özönlik,
időtől odvas falak alja,
rozsdavörösen ül vasakra,
zölden a szobrok horpaszára,
kéken hordókra nő szakálla,
bolyhosan sarkokban tenyészik,
megesz mindent, egésztől részig.

A szél röpítette magokban
sok lomha időbomba robban,
s a növény, mint egy gombafelleg,
a levegőben széjjelterped,
itt venyigeként hétrét görbed,
ott hangyahadként morzsát görget,
itt zizzen, mint a mohaszálak,
ott tölgyként mordul: totemállat.

Növekszik rákos daganatban,
ragacsos rügyben, mely kipattan,
megkel, felduzzad tészta-módra,
felgyűl, eső után a gomba,
spórányi volt még egy pár napja,
ma mint kertbe beesett labda.

Vekker van a kis csecsemőben,
mint éhség, ríkatja erősen,
s ha csikart hassal tekeregne,
idő altatja: tente, tente,
idő dolgozik kis, kövérkés
ujjában, mely talán böllérkést
forgat majd egy véres udvarban,
idő dolgozik az avarban,
az erezet csontkézzé szikkad,
a levélhús elporlad, itt hagy
pár csipke-vékony idő-fátylat,
melyen a talp zizegve járhat.

A fejjel lefelé megálló pudingban,
alvadó vérben, hűlő enyvben itt van,
a bőrösödő tejbegrízben,
a küllősödő téli vízben,
a hasasodó fellegekben
s a szétfoszlókban is szünetlen
olvad és alvad és kihamvad,
legbelül érlel forradalmat.

Fogakat sárgít türelemmel,
elvékonyul a kő s az ember,
hegyek talaja lemosódik,
a szikláig, a csupasz csontig,
a holtak csontját lecsupálja,
márványt koptat a lépők lába,
idő van minden pálya táján,
életfogytig börtönben, gályán.

Szemerkél, mint pernye az égből,
ha a felgyújtott könyvtár szétdől,
pilinkéz, mint olvadó lepke,
elillan, mint egy leheletke,
kopog, mint jég, dobol, mint zápor,
agyonver és csuromra ázol,
minden ruhádat átitatja,
tested elfoszlik, mint a vatta,
a bőröd membránját kikezdi,
látod megereszkedni, fityegni,
mint a falon az ős penészfolt,
      
kezed fején kiüt a régvolt,
kigyomlálja minden hajszálad,
fehérre festi szempilládat,
minden szál szőrt, mint restaurátor,
vékony ecsettel ezüstre mázol,
nem rest, a levelekre sárga,
vörös pecsétjét rápingálja,
az alma, szilva, körte héját
vak írnokai teleróják
letapogatható jelekkel,
rothadással, mely mindent elnyel.

Kvarckristályként a tücsök cirreg,
bútorban szuvak ketyerésznek,
gyíkok, pockok és békák torkán
lüktet az idő fürge tornán,
álmatlan éjszakán dühöng és
mindent felfal a dobdübörgés,
a dobhártyánkat kalapálva
velőig hat, ütemes lárma,
atomokat hallunk forogni,
a tengelyükön csikorogni,
bolygópályák idő-görbéje
kocsonyásodik rá az égre,
minden fűszálban, minden sejtben
egy időzítő ketyeg rejtve,
minden létezők voltba veszve
járnak át a vanból a leszbe,
elnyeli őket „nincs” vagy „volna” –
zörög az Isten órásboltja. 

Kapcsolódó cikkünk: Elismerést kapott a telki költőnő - 2009-10-16


Vissza