Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


NEM SZERETEK ISKOLÁBA JÁRNI

Közélet

2005-09-01


Bár sok családban szorongással tekintenek az iskolakezdésre, tudnunk kell, hogy az iskolába járás nem állít olyan követelményeket a gyerek elé, amelyeket ne tudna teljesíteni. A kereskedelmi média szűretlen hatása, a reklámözön, a család érzelmi-anyagi életének válságai sokkal nagyobb és nehezebben emészthető megterhelést jelentenek, mint az iskolai tanítás, amelynek még a leghagyományosabb módszereit is immár több mint száz év tapasztalatai alakítják.

Nem borítja fel a gyerek lelki háztartását a dorgálás vagy a kritika sem. Különösen akkor, ha az a teljesítményének, viselkedésének megfelel. A nyilvános dicséret, a társak között elért siker ugyanakkor rendkívüli hajtóerő. Természetesen nem öröm, ha érzéketlen, igazságtalan a pedagógus, de ez sem okoz gyógyíthatatlan sebeket, amennyiben a családi támogatás megfelelő (ugyan ki élte úgy le az életét, hogy sosem találkozott igazságtalansággal?) – vagyis a szülők megfelelő távolságot képesek tartani a pedagógus ítéletétől mind pozitív, mind negatív értelemben. Ma egyébként, sajnos, sok iskolában a pedagógusi méltánytalansághoz mérhető vagy annál nagyobb veszély a gyerekek egymással szembeni önkényeskedése, rosszízű ugratása.
Vajon helyes-e, jó-e, hogy gyerekeink számára kötelező iskolába járni? A „Szeretsz iskolába járni?” kérdésre valószínűleg kevés gyerek felelne igennel, ez azonban nem feltétlenül az ott tapasztaltak következménye, legalább ennyire a gyerekszerep tartozéka. Valószínűleg a szülők túlnyomó többsége magától járatná iskolába a gyerekét, különben nem volna képes a kenyérkeresetre, és az emberek többsége úgy ítéli meg, hogy a pedagógus felkészültebb a tanításra, mint ő maga. A történelmi példák emellett arról tanúskodnak, hogy az iskolába nem járó gyerekeknek nem feltétlenül jobb és nem is érdekesebb az élete. Az otthon tanítást, a magántanárok fogadását még a gazdag országokban is csak kevesen engedhetik meg maguknak (és a szépirodalom tanúsága szerint is a házitanítók nem feltétlenül megértőbbek a gyerekekkel, mint iskolai kollégáik). Az otthon tanuló gyerekek emellett nélkülözik a közösségi életet, a kortársakhoz való alkalmazkodás fontos tapasztalatát.
Az iskolán kívüli élet azonban sokkal gyakrabban jellemezte és jellemzi ma is a szegény, mint a jómódú gyerekek sorsát. Szirtes Ádám, a legkiválóbb magyar színészek egyike szelíd humorral átszövötten írja le életrajzában, hogyan kellett a huszadik század harmincas éveiben megterhelő fizikai munkát végeznie kisgyerek korától. A családja képtelen lett volna nélkülözni még azt a gyér forrást is, ami az ő munkájából fakadt, bármennyire is vágyott rá – furcsán hangozhat ez a mai olvasónak -, hogy az iskolában lehessen a többi gyerekkel.
A világ szegényebb régióiban, Afrikában, Dél-Amerikában és Ázsiában gyerekek milliói nem tanulnak meg olvasni, írni. Iskola helyett alacsony bérért gyárakban görnyedeznek, kisebb testvéreikre vigyáznak, vagy még rosszabb esetben bűnöző, háborúzó felnőttek eszközévé válnak. Mindenestül kívül rekednek a Kultúrán, minimális lesz az esélyük arra, hogy irányítsák későbbi sorsukat, boldogulásukat.
A tankötelezettség nemcsak a szülőket kötelezi arra, hogy a gyerekeiket iskolába küldjék, hanem a társadalomra, az államra is felelősséget ró az oktatási intézmények működtetésével, fenntartásával kapcsolatban. Mindez, sajnos, nem jelenti automatikusan minden oktatási intézmény színvonalas működését. De a korrekcióra csak a rendszeren belül van lehetőség. Az iskolába járás nem árt a gyereknek, hanem fontos modernizációs vívmány, a demokratikus társadalom egyik alapvető tartozéka.

Vajda Zsuzsanna pszichológus
Élet és Tudomány 2005/35.


Vissza