A Mezei
Múltunk tanúi > Budakeszi
2004-11-01
Mezei Mária (1909. október 16. Kecskemét – 1983. április 20. Budakeszi) születésének 95. évfordulóján
Kezdő színésznőként 1931 őszén érkezett szerény motyójával és világmegváltó álmaival fölszerelkezve Miskolcra. A színházi fodrász ellentmondást nem tűrve közölte vele: fekete színésznő nincs. És elkezdte Mezei Mária koromfekete haját szőkére festeni. Mezei Máriának nagyon fekete haja volt, a vidéki színház hajfestéke nagyon vacak volt - a derék figarónak nem sikerült szőke démonná varázsolni az ifjú színésznőt. Lett, maradt a vörös Mezei.
Tragikus sorsú asszonyokat, Csehov és Ibsen hősnőit szerette volna a színpadon életre kelteni, de a miskolci színház harcedzett, bölcs direktora, Sebestyén Mihály tudta: színházát a közönség tartja el s a gyérszámú városi nézősereget minden héten új és szórakoztató bemutatóval kell a színház bűvkörében megtartani. Zenés, könnyed, szellemes mesék és csacskaságok bűvölték el az embereket s a vörös Mezei volt a színpadon édes kokott, bájos csábító, kétbalkezes fruska, combjavillantó vamp, mélyhangon búgó végzetasszonya - a nézőtéren ülő férfiak életében a legfontosabb mellékszereplő.
A Mezei - aki után minden férfi megfordult az utcán. Akinek virágot küldtek. Akiről a társaságban társalogtak. Akit szidtak. Akit dicsértek. Akiről álmodoztak.
A vörös Mezei meg üldögélt kopott albérletében, kopott pongyolájában a kopott rekamién, egyedül, és leveleket körmölt Szegedre, édesapjának. Küldj pénzt, küldj ennivalót, küldj ruhát, még ez egyszer segíts rajtam, édes apukám! Közben röpült a szekér.
Mezei Mária szinte észre sem vette: már pesti színésznő, 1936-ban már igazi sztár. Vörös haja jelkép. Minden férfi róla álmodik. 
A franciás Mezei: vörös haj, vékony, furcsarajzú szemöldök, titokzatos tekintet, hívogató és taszító mosoly, csábító mozdulatok, furcsa ruhák, kalapok...
A franciás Mezei: hazug maszk, álruha, talmi jelmez, amelyet nem érez sajátjának, amelytől szabadulna. Tíz éve színésznő, amikor könyvet ír. Névjegy. A franciás Mezei, a körülrajongott, ünnepelt sztár színésznő akar lenni. És lesz! 1943-ban Ibsen szerepben, mint Rebekka West. Megrázó drámai alakításáról beszél a város.
A Don-kanyarban elvérzik Magyarország. És amikor már csak Hitler parancsol a Kárpát-medencében, Mezei Mária fölmenekül a Tátrába. Szakad a hó, szikrázik a napsütés. A hegycsúcsok közel vannak az éghez. Ott találkozik Istennel. S amikor elcsitul a fegyverropogás és Mezei Mária visszatér a földre, boldogság ragyog a szívében. Hoztam valamit a hegyekből...- karcsú könyv: Mezei Mária írásából árad, sugárzik a megtalált hit boldogsága.
A színésznő nevéhez új jelzőt ragasztanak: magasztalják, pocskondiázzák a zsoltáros Mezeit. A politikai forgószél úgy dönt: sem a franciás, sem a zsoltáros Mezeire nincs szükség. A színésznő rabszolgaként robotol a Liliputi Színházban. Délelőtt, délután, este előadás, olcsó pénzért testet romboló, lelket fonnyasztó favágás.
Éjszaka hazafelé egyedül a buszon Budakeszire. Isten küldte vályogvára csendjében ébren virrasztva várja a hajnalt. Megváltás, amikor az Operett Színházba kerülhet. Klerikális, reakciós, polgári művészeknek akkor istenáldotta menedék. Sennyei Vera, Ajtay Andor: jó társaság; társaságában szovjet operettekben ragyognak, ostoba, hazug történetekből faragnak tehetségükkel, elbűvölő egyéniségükkel boldog színházi estét. Aztán Mezei Máriának innen is mennie kell, új állomás a Vidám Színpad. Kétségbeesetten panaszkodik: ... mintha egy erőművészt arra kényszerítenének, hogy tollszárral mutasson be produkciókat...
A franciás és zsoltáros Mezei bújdosó lány a saját életében. Régi barátai közül is nem egy - akinek sikerül vagy aki igyekszik fölkapaszkodni a politikai széljárás hajtotta szekérre - megfeledkezik Mezei Máriáról. A miniszter nem tartja fontosnak, hogy a színésznő segélykérő levelére válaszoljon. A hivatal, ha kedve tartja, zaklatja.
De a bújdosó lányt Budakeszin körülveszi a falubeliek szeretete. Innen-onnan leveleket kap, emlékeznek, emlékeztetik a boldog, régi napokra. Egy férfi megszólítja az utcán: Azért születtem, hogy Magára vigyázzak, hiszen három éves gyerek. Összeházasodnak.
A háború és a politika tizennégy évet elrabolt Mezei Mária életéből. Aztán a sors tizennégy boldog színész-évvel ajándékozta meg: a bújdosó lány másfél évtizedre a Madách Színházban és a Nemzetiben otthonra lelt. Megint röpült a szekér. Magyar szekér, magyar utakon…
…S amikor a betegség végleg Isten küldte vályogvára falai közé béklyózza, nekilát összeszedni elmúlt élete emlékeit. Kazalba hordja - majdnem csonkítatlanul - életéről, színészetéről, hitéről írott írásait.
Részletek Szigethy Gábor írásából
(Mezei Mária: Levelek Apámnak 1931-1938
Helikon Kiadó, 1998.)
Úttörő utca: vízmosásoktól hepehupás meredek kaptató a falu szélén. Amikor Mezei Mária 1950-ben Budapestről Budakeszire menekült és esténként leszállt a hegyre pöfékelve-zihálva kapaszkodó rozoga 22-es autóbuszról, és elindult lefelé a nyáron poros, ősszel sáros, télen jégbordás, tavasszal nyaktörően dimbes-dombos úton hazafelé, aligha gondolt arra, hogy negyven év múlva, néhány évvel halála után majd az Úttörő utcát Mezei Mária utcára kereszteli át a hálás utókor. Isten küldte vályogvára, otthona, búvóhelye falán - a Petőfi Sándor utcában - emléktábla, a szomszédos sarkon utcanévtábla, születésnapján minden évben megemlékezés és koszorúzás - ahogy önmagunkat megtisztelő közhellyel mondani szoktuk -, kegyelettel és tisztelettel ápoljuk a nagy halott emlékét.
(Mezei Mária: Kedves Hatalom! Holnap Kiadó, 2001. Részlet Szigethy Gábor előszavából)
