A Vörös nem elvtárs!
Múltunk tanúi > Budakeszi
2005-10-01
Budakeszi, 1956. október 26. Nevezetes nap. A helybéli nemzetőrség a fegyverek begyűjtéséről döntött. Négy-ötfős csapatok indultak végrehajtani a feladatot. Ekkor ütközött össze a közel 10 éves kommunista múlt érdeke a változást óhajtó jelen akaratával. A történelmi tapasztalatok szerint, a mindenkori hatalom elleni lázadás áldozatokat követel, és hősöket teremt. Erről tanúskodik ez a Budakeszin történt esemény is.
Az ideérkezőket - az átutazókat, a kirándulókat, - ma kétnyelvű helységtábla fogadja: Budakeszi, Wudigess. A tábla arról árulkodik, hogy a II. világháború után, 1946-ban, a svábok kitelepítésének időszakában, sokan kényszerültek elhagyni szülőföldjüket. A történelem igazságtalan, viharos szele tehát alig több mint egy évtized alatt kétszer söpörte végig Budakeszi utcáit, és fújta ki innen lakóinak kisebb-nagyobb hányadát, először csak a svábokat, másodszor, 1956-ban, már nemzetiségi, kisebbségi hovatartozás figyelembe vétele nélkül mindazokat, akik féltek a visszatérő proletárdiktatúra megtorlásától.
Az "ütközés" napján három ember halt meg. Kettőről a következők olvashatók Hollós Ervin - Lajta Vera: Drámai napok c., a történelemhamísítás kategóriájába sorolandó könyvük 294. oldalán: "Budakeszin, otthonában fegyveresek megtámadták Sziklai Sándor ezredest és apósát, Kiss Lajost, akik védekeztek ugyan, de a túlerőben lévő támadók meggyilkolták őket. Mindketten a kommunista mozgalom régi harcosai voltak." Berki Mihály: Pufajkások c. művében azzal foglalkozik, hogy mi történt az országban a forradalom leverése után. Megemlíti a Sziklai ügyet is, könyve 102. oldalán, a következők szerint: "Mint látjuk, Budakeszi foglalkoztatta mind a rendőri, mind a honvéd karhatalmi vezetők agyát, hiszen ott igazán volt keresni való. Ott halt meg Sziklai Sándor és annak apósa Kiss Lajos." Néhány sorral arrébb: "Kisst családi veszekedés során agyonverte Mező (Sziklai helyett tévesen) majd fejbe lőtte magát." Az első per anyaga szerint mind a ketten öngyilkosok lettek. Az esemény után a helyszínre hívott orvos szakvéleménye és más jelenlévők tapasztalatai is erről tájékoztatnak.Sziklai ezredesről, aki a háború után az MKP Hadifogoly Irodájának vezetője, majd a Hadtörténeti Intézet parancsnoka volt, akkoriban az a hír járta, hogy összekötő szerepet töltött be a magyar és a szovjet kommunista párt legfelsőbb vezetése között. Ez múltja alapján nem állhatott messze az igazságtól, hiszen az első világháború során orosz hadifogolyból vöröskatonává, agitátorrá, egyetemi hallgatóvá és oktatóvá fejlődött. Tett egy kis kitérőt is. Spanyolosként szerzett tapasztalatai később a SZU-ban visszatérve, alkalmassá tették őt egy partizániskola vezetésére is. Ha családomban a neve szóba került, anyám egyszer sem felejtette el megemlíteni azt a gyűlölködő kijelentését, amelyet módja volt saját fülével hallani, hogy a templomot kellene felrobbantani - a kijelentés pillanatában éppen a helyi katolikust -, hiszen ez az oka minden rossznak.
Kiss Lajosnak, a vöröskatonának, a mozgalom régi harcosának, ismereteim szerint, nem volt jelentősebb pártfeladata. A nemzetőrség tagjai, Sziklai katonai rangja alapján joggal gondolhatták, hogy nála jelentős fegyverkészlet található, amelyet be kell gyűjteni. A feladatra vállalkozók fegyvertelenek voltak, a találkozás során mégis hárman haltak meg. A feladatra vállalkozók többségét ismerve nem hittem, hogy bárkit is meg akartak volna ölni. Nem is tették. Az igazságot sokan tudták, de erről, nyíltan három és fél évtizedig senki sem mert beszélni. Mindezek után jogos a kérdés: ki volt a harmadik, aki szintén a "Sziklai ügy" kapcsán vesztette életét?
Egy 24 éves munkásfiatal, Márity Laci, baráti, haveri körben a Vörös, a Ganz Villany szakmunkása. Talán néhány nappal korábban, a rádió ostrománál, vagy a Kossuth téri vérfürdő alkalmával szerzett tapasztalatai és bátorsága miatt szabták rá azt az önként vállalt szerepet, hogy az ezredest felszólítsa a fegyverek átadására. A válasz gyilkos lövés formájában érkezett. A golyó a gerincét találta. Laci azonnal összeesett és lábai megbénultak. A gyors orvosi vizsgálat után barátai - és az időközben a helyszínre érkező sógora, - hevenyészve összetákolt hordágyon vitték a Fodor Szanatóriumba, hogy megmentsék életét.
Utolsó előtti útján sokan kisérték. Kétszeri műtét sem segített. Az aggódó családtagok és barátok mellett "a bosszúra szomjazó" karhatalmisták is a sikeres gyógyítást, gyógyulást "őrizték". Ennek érdekében minden tőlük telhetőt megtettek, de ez sem "segített". A lövés halálos volt.
Laci, a Vörös, kamaszkori játszótársam, grundhaverom és ellenfelem, a Fradi és a magyar válogatott mérkőzésen olykor-olykor szurkolótársam volt. Együtt élveztük a magyarok játékát az évszázad mérkőzésének visszavágóján is a Népstadionban, amelynek belépőjegyét még ma is őrzöm. A halálos ágyánál meglátogattam, meglátogattuk. Könnyes szemmel kérdezte tőlünk: "srácok, focizhatunk mi még együtt?" Biztattuk, de már tudtuk, hogy erre soha többé nem kerülhet sor. A bénult test erősen, több mint négy hónapig, ragaszkodott az értelemet adó lélekhez, de a lélek szabadságra vágyott. Dicsérnünk kell bölcsességét, bármilyen szomorú és fájdalmas is a közeli és távolabbi hozzátartozóknak, ha a családból valakit magához szólít az Úr. Laci, a gyermek, a testvér, a barát 1957. március 4-én örökre eltávozott.
A "munkás-paraszt" hatalom pribékjeit nagy csalódás érte. A kegyetlen bosszú elmaradt, csupán a családon gyakorlatozhattak. Tették.
Vörös, a haver, a vagány, a verekedős, a legbátrabb, szülőfalujának temetőjében alussza örök álmát, néhány éve megbecsülve, békében. A rendszerváltozás hatodik évétől évente megemlékeznek róla október 23-án. Egy utca neve is őrzi emlékét. Kovács István nemrég megjelent könyve, amely Budakesziről szól, rövid, de szép emléket állít a falu 56-os hősének. Ha arra gondolok, hogy milyen emlékmű állt közel negyven évig a település szívében, mindannyiunkat Sziklai Sándorra és az általa képviseltekre emlékeztetve, azt mondom: talán mindez kevés. Ennek ellenére azokat, akik munkálkodtak emlékének megőrzése érdekében, dicséret és tisztelet illeti.
Domokos Kázmér, Zsámbék
