Vér folyt a pesti utcán
Közélet > Budakeszi
2006-11-03
1956. október 23. forgatókönyvét a moszkvai Kremlben és a budapesti Akadémia utcai pártközpontban írták, a szcenárió megvalósítására a pontos utasításokkal ellátott Magyar Dolgozók Pártja és a párt ökle, az Államvédelmi Hatóság volt hivatott.
No, meg természetesen a Magyarországon állomásozó szovjet hadosztályok, amelyek végső esetben az október 19-én kárpátaljai, kelet-szlovákiai és erdélyi kiinduló állásaikat elfoglaló egységek támogatására is számíthattak. Sztálin halála óta a világ egy hatodát irányító bűnszövetkezet egyre súlyosbodó vezetéstechnikai és hatalomgyakorlási nehézségekkel küszködött. A hatalmas birodalom távoli területein kirobbanó lázadások, a berlini munkásfelkelés, majd az ’56 nyarán kibontakozó lengyel forradalom nem csupán a sztálini örökségért folytatott hatalmi harc mielőbbi lezárását, hanem a bolsevik totalitárius diktatúra gyorsan erodálódó tekintélyének azonnali helyreállítását követelte meg.
A megoldás kulcsa Vöröshadsereg volt, és Vukov marsall, a Szovjetunió hőse azt mérlegelte, hol statuálhat elrettentő példát a legcsekélyebb saját veszteség árán. Választása Magyarországra esett. Ez a döntés minden körülményt mérlegelve igen bölcs döntés volt. A Hitler utolsó csatlósának kikiáltott Magyarország hihetetlen anyagi és véráldozatokat szenvedett a világháborúban, korábbi elitje teljesen megsemmisült, levertségét, megalázottságát majd évtizednyi elhurcolásokban, kitelepítésekben, koncepciós perekben, internálásban, kuláklistákban, az élet minden területére kiterjedő ávós terrorban megnyilatkozó elnyomás tette teljessé. Ugyan miféle ellenállásra, erőkifejtésre lehetne képes ez a mindenéből kiforgatott, emberi méltóságától, önazonosságától megfosztott kicsiny nép? A provokációt bizonyára zavargások követik majd. Ha fegyvert adunk a kezükbe, némi vérontásra is sor kerülhet. Aztán jöhet a megtorlás, az egész szocialista tábor okulására szolgáló rendteremtés. Bizonyára így gondolták Moszkvában.
Eleinte minden a legnagyobb rendben ment. A Petőfi Körben, az Írószövetségben engedélyezett viták az emberarcú szocializmusról, a Rajk-temetés, az egyetemi ifjúság gyűléseinek eltűrése, a MEFESZ megalakulása, a műegyetemi ifjúság szolidaritási tüntetésének engedélyezése mind-mind egyetlen célt szolgált: kiengedni a lázadás szellemét a palackból, megágyazni a zendülésnek, melynek kirobbantásához már csak hatásos provokáció és alkalmas eszközök kellettek. Október 22-én elvezényelték a Lámpagyár nevet viselő fegyvergyár hátulsó őrségét, és az őrizetlenül hagyott raktárakat feltöltötték lőszerrel. Hiszen ott korábban csak az elkészült karabélyok belövéséhez szükséges laboratóriumi mennyiségű lőszert tartották. A Műegyetemről meginduló tüntetést a belügyminiszter betiltotta, majd újraengedélyezte, a tüntetőket a Rákosi helyére állított Gerő Ernő rádióbeszédében fasiszta csőcseléknek nevezte, s aztán a Bródy Sándor utcában eldördült az első ávós sortűz, amire a felfegyverkező nép fegyverrel válaszolt. Vér folyt a pesti utcán.
És ekkor, igen, ekkor minden átmenet nélkül bekövetkezett az a csoda, melynek bekövetkezésére sem barát, sem ellenség nem számított. Megnyilatkozott az az erő, melynek mibenlétét ötven év elteltével sem tudjuk mérhetetlen voltában megragadni: a népszuverenitás. „Oldd meg sarudat és takard el arcod!”, szinte hallottuk a szót. És e szóra felkelt néppé alakult át a tüntető tömeg, csatlakozott a vidék, létrejött az oly fájón hiányzó népközösség és napok alatt győzött a forradalom. Egyetlen közös akarat fogta át az egész országot. Egységes program artikulálódott a követelésekben: egyéni szabadság, nemzeti függetlenség, semlegesség, demokrácia és többpártrendszer. Az öntudatára ébredt nép magához vonta bűnösök kezére juttatott jogait és a maga kezébe vette sorsát. Fellelte rátermett vezetőit, megteremtette saját hatalmi szerveit, átvette a gazdaság irányítását, gondoskodott az önvédelemről és a közbiztonságról, és végül rákényszerítette akaratát a kormányra és a miniszterelnökre, aki maga is csak úgymond a tömegek uszályában kerülhetett igazán méltó hivatalára. „Emelkedő nemzet” - írta Németh László, a bámulatos fenomén, a kor magyar gondolkodója és vele együtt emelte tekintetét a magyar élet legnagyobb csodájára a nagyvilág.
Két nemzedék nőtt fel azóta. Megemlékezésre, ünnepre összegyűlvén mai magunkat és helyzetünket mérlegeljük, mérjük össze az ötven évvel ezelőttivel. Tudni kívánjuk, mert magyar sorskérdés: mit tudtunk megőrizni ’56 szelleméből? Félek, a válasz elcsüggesztő lesz: tragikus megosztottság van, mély erkölcsi süllyedésben, hazugságok közepette az úgynevezett rendszerváltás mocskában élünk. Emeljük fel tehát szívünket arra zenitre, melyet a forradalom és a szabadságharc jelölt ki most már mindörökre. Cselekedjünk az ünnepre következő hétköznapokban a legjobb erőnk, hitünk és tudásunk szerint a köz javára, hogy méltóvá legyünk a népekkel csodákat művelő ember fölötti erő kegyelmére, mert bizony mondom nektek, előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Simon Péter történész
(elhangzott 2006. október 23-án a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium aulájában tartott ünnepi rendezvényen)
Németh László: Emelkedő nemzet című, az Irodalmi Újságban 1956. november 2-án megjelent írása elolvasható honlapunk Közélet rovatában.
