.

2017. május 28. vasárnap, Emil,Csanád napja van. Tizenháromezer példányos, ingyenes regionális havi lap, heti hírlevél és napi frissítésű honlap
Kereső
 
Iránytű Heti Hírek

Galéria


Belépés a fórumba


A magyarosi rohamtámadás

Budakeszi > Múltunk tanúi
2017-03-08
255 olvasás

Száz éve, 1917. március 8-án a magyar királyi miskolci 10. honvéd gyalogezred rohamszázadai és a 39. honvéd hadosztály több egysége az oroszoktól visszafoglalta Erdély keleti határán a stratégiai fontosságú Magyaros-hegycsoportot. A Budakeszi Kultúra Alapítvány hadisírgondozói a helyszínen jártak, és a csúcsra az évtizedek óta eltűnt emléktábla szövegével egy tölgyfakeresztet állítottak.



A Magyaros kúpjai a besztercebányai 16-os honvéd gyalogezred csobányosi temetőjéből nézve. A Budakeszi Kultúra Alapítvány csapata 2016 áprilisában találta meg a temetőt és a megmaradt síremléktöredék mellé új keresztet állítottak. (fotó: Bánkuti Ákos)

Magyaros, Magyaros-tető, Magyaros-hegycsoport. Ugyanaz a hatalmas hegytömb más-más néven, Erdély keleti határán, az Úz-  és a Csobányos-patakok völgyei között. Akármelyik közeli, vagy távolabbi hegycsúcsról nézzük a tájat, a Magyaros több kúpból álló csoportja akár 40-50 kilométerről is jól beazonosítható. Tudtuk, hogy nagy harcok voltak a Magyaroson az első világháborúban, ezért nem csak a méretei miatt tekintettünk messziről is nagy tisztelettel rá. Tudtuk, hogy meredek hegyoldalain, rengeteg erdőin át, fel kell jutnunk rá, meg kell nézni a Névtelen kúpon, a Söverjesen az egykori harcok nyomait és egyszer onnan kell nézni a páratlan panorámát a Sólyomtár, a Keresztes, a Kis- és Nagy Borda, a Káronta felé. A Gyimesi-szorosban végzett hadisír kutatásaink során már gépesítettük baráti „egységünket” minden terepre alkalmas járművekkel (all terrain vehicle=atv), azaz quadokkal , de a Magyarosba majdnem beletört a bicskánk, legalább hét próbálkozásból  csak kétszer jutottunk fel rá, a többi esetben a hó vagy kidőlt fák, járhatatlan út vagy műszaki hiba miatt, közel a célhoz, de vissza kellett fordulnunk. A növekvő kihívással egyenes arányban nőtt a tiszteletünk a hegy és a hegyet immár száz éve, az akkor új harcmodorral a rohamtámadással visszafoglaló 10-es honvédek iránt. De milyen események vezettek a magyarosi rohamhoz és mi is történ ott 1917 márciusában?

1916 nyarán az északi fronton óriási erőkkel indított Bruszilov offenzíva jelentős eredményeket ért. el. Az oroszok a központi hatalmak haderőit jelentős területekről visszaszorították, seregeink hatalmas veszteségeket szenvedtek. A nyugati fronton a németek Verdunnél, majd a beérkező angol csapatokkal megerősödött franciákkal a Somme folyónál súlyos, nagy veszteségekkel járó harcokat vívtak. Az antant hatalmak nyomása alatt álló, de egyúttal annak ígéreteitől feltüzelt, az irredentizmussal erősen áthatott román politikai elit ebben a helyzetben már úgy látta, hogy a megroggyant központi hatalmaknak akár a kegyelemdöfést is megadva, könnyen megszerezheti az úgy vágyott és az antant által beígért, gyakorlatilag majdnem védtelen Erdélyt. Az utolsó pillanatig semlegességet hirdető Románia pihent hadseregének többsége 1916 augusztusának végén váratlanul megindult a Kárpátok hágóin, hogy birtokba vegye Erdélyt.

Nem sokáig tartott azonban a román öröm, mert a hősiesen lassított előnyomulásuk közben a többi harctérről sebtében átdobott magyar és német csapatok szembeszállva a Maros vonaláig jutott, túlerőben lévő román csapatokkal, azokat október közepére a Keleti-Kárpátokban a határ menti, vagy annak előterében magasodó hegyekre szorították vissza. Falkenhayn, a verduni veszteségek, valamint a Románia hadba lépésével kapcsolatos nézetei miatt leváltott német vezérkari főnök parancsnoksága alatt álló 9. hadsereg pedig a nagyszebeni és brassói győzelmek után már román földön nyomult Ploiesti és Bukarest felé. A megvert és demoralizált román csapatokat fokozatosan dél felé leváltó pihent, feltöltött orosz erők 1916 novemberében és decemberében, az úgynevezett kárpáti csatában elsősorban az 1. osztrák–magyar hadsereg kimerült alakulatait, közülük is legerősebben a 61. és 39. honvéd hadosztályok védvonalát támadták. A kárpáti csata tétje az volt, hogy az oroszok egy esetleges áttöréssel és a Csiki-medencébe jutással a délen, román földön támadó 9. hadsereg oldalába kerülhetnek. Ebben az időben a VI. hadtest kötelékében harcoló 61. honvéd hadosztály az 1. népfelkelő lovasdandárral a Gyimesi-szorostól északra folyó Domuk-pataktól a Gyimesi-szorosig és attól délre a Vadas – Piricske  (1324¤) – Káronta-hegyen (1523 ¤) húzódó vonalakat, a 39. honvéd hadosztály az attól délre, a Magyarostól (1340 ¤) a Nagy Nemeréig (1653 ¤) tartó hegyterületet tartotta ellenőrzése alatt. Ezek a hegyek álltak az Erdély keleti kapuit jelentő szorosokban a Csiki-medence irányába törő orosz és román erők útjában. A két hónap során óriási túlerő zúdult a két honvéd hadosztály vonalaira és a hazájukat védő honvédek hősies ellenállása ellenére az ellenség néhol sikert ért el. A Szulcza-pataktól délre elfoglalták a nem túl jelentős Piricske- és attól délre a Káronta-hegyeket, december 23-án pedig óriási tüzérségi és gyalogsági nyomással az oroszoknak sikerült a Magyaros hegyterületről a besztercebányai 16. gyalogezred csapatait leszorítani. A két Erdély felé vezető útvonal, a Csobányos- és az Úz-patak völgye között tornyosuló Magyaros hegycsoport birtoklása Erdély védelme és a délen előrenyomuló 9. hadsereg oldalának és hátának biztosítása szempontjából viszont rendkívül fontos volt, annak visszafoglalása és biztos megtartása elengedhetetlenné vált.

A Besztercebányai 16-os honvédek előrenyomulása az Úz és a Csobányos közötti hegyeken a Magyaros ellen 1916. október 8-án - Koszka Gyula hadnagy fotója - Gömör Kishonti Múzeum, Rimaszombat gyűjteményéből

Sunkel porosz altábornagy ezért már az elvesztést követő napon, december 24-én minden rendelkezésre álló erővel és a német 373. ezreddel megkísérelte a Magyarost visszafoglalni, de sikertelenül. Csapataink maradtak lent a meredek hegyoldalakon kialakított, elképzelhetetlenül rossz, összefüggéstelen állásokban, ahonnan őket egy komolyabb orosz támadás könnyedén leseperhette volna. 1917. január 4-én Melior porosz tábornagy a 225.német hadosztály parancsnoka, jelentős tüzérségi előkészítéssel és nagyarányú csapaterősítésekkel újra megkísérelte a Magyaros elfoglalását, azonban a rendkívül előnyös helyzetben levő oroszok ezt a támadást is visszaverték. A hegycsoportot azonban az erdélyi és romániai hadseregeink sikeres működése szempontjából mindenképpen vissza kellett foglalni. Ezt az óriási kihívást doberdói Bánlaky (Breit) József altábornagy, a 39. honvéd hadosztály parancsnoka a feljebbvalóival, például Litzmann porosz gyalogsági tábornokkal folytatott tárgyalások során azzal a feltétellel vállalta, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű tüzérség mellett az akkor a hadosztálytól elszakítva, a Gyimesi-szorostól északra harcoló 10. honvéd gyalogezredet rendelkezésére bocsátják, és őket a nyugati fronton már elterjedt kézigránátos rohamtámadást alkalmazó rohamezreddé kiképezve hajtja végre a Magyaros visszafoglalását. A József főherceg vezette 1. hadsereg parancsnoksága teljes önállóság mellett a hadosztályparancsnok minden kérését teljesítette.

A magyar királyi miskolci 10. honvéd gyalogezred a 39. honvéd hadosztály kötelékében érkezett az északi frontról Erdélybe és a Görgényi-havasokban vívott eredményes harcok után az Úz-völgyében folytatta az ellenség üldözését. Az ezred október 15-én a több mint 30 kilométeres Úz-völgy keleti végén, az úzi vám környékén kialakított állásokat az 1. lovashadosztálytól átvette, és támadást indított kelet felé a román völgyzár és az első román település, Poiana Uzului előtti magaslatok ellen. Kilenc nap alatt áttörte a túlerőben lévő román védelmet, elfoglalta a román községet, majd visszaverte az ellentámadó román dandárt. Ekkor az 1900-ról 917 harcos létszámra apadt ezredet hátrább, jobban védhető, nyugodtabb vonalra vonták vissza. November 7-én felváltották, és egynapi pihenő után menetalakulatokkal útközben kiegészítve, egy orosz betörés visszaverésére teherautókon a gyimes-völgyi Hidegségbe szállították, ahonnan gyalog meneteltek fel a Hosszú-havason húzódó vonalainkhoz. Ott 1600 puskával a Domuk-pataktól a Tónyak-, Hosszú-havas-, Rakottyáson át a Bálványos-tetőig húzódó 18 kilométeres védőállást tartotta az ezred nem kisebb ellenséggel szemben, mint az orenburgi 3. kozák hadosztály. Az egyre téliesebb, magashegyi (1200-1500 m) körülmények között védekező 10-es honvédek mindvégig megtartották az állásaikat. Ekkor jobb szárnyuk erősítéseként csatlakozott az ezredhez Windischgraetz herceg erdélyi önkéntesekből álló erdélyi portyázó különítménye, a Tigris zászlóalj. 

Itt kapta 1917. február elején Sáfrány Géza alezredes, ezredparancsnok a nagyszabású és egyben megtisztelő feladatra, a Magyaros hegyterület visszafoglalására szóló parancsot.  

A magyarosi roham vázlata a besztercebányai 16-os honvéd gyalogezred albumából

Február 10-én érkezett az ezred Csíkzsögödre, és háromnapi pihenő után német tisztek oktatása alapján kezdte meg a kézigránát, a lángszórók, a gránátvetők, aknavetők kezelésének tanulását. Az ezred előtt nem volt teljesen ismeretlen a kézigránát, már a gorlicei áttörésnél is alkalmaztak német tojásgránátokat, és a Hosszú-havason is egy orosz betörést kézigránát alkalmazásával sikerült visszaverni, de jelentős mennyiségben nem használták. A fő harceszköz addig a puska és a szurony volt. A mintegy kéthetes csíkzsögödi kiképzés során kezdetben fautánzatokkal, később éles gránátokkal gyakorolták a gránátok pontos dobását minden elképzelhető harchelyzetből. Sokan a kiképzési idő végére száz lépésre is pontosan dobtak. A kiképzés során meggyőződhettek a kézigránát erejéről, hatásáról. A kézigránát dobás begyakorlása után megalakították a rohamszázadokat. A magyarosi orosz állások légi felvételek alapján elkészített másolatai ellen gyakorlatoztak, a magyarosihoz hasonló terepen. Február 27-én éles gyakorlatot tartottak, melyet megszemlélt Litzmann porosz gyalogsági tábornok, hadseregcsoport parancsnok is. A rohamcsapatok a kézigránát kezelésében kiváló ügyességre tettek szert, és minden rohamhullám, rohamcsoport tökéletesen tudta a feladatát.  

A rohamcsapat mozgékony, nagy tűzerővel harcoló könnyű gyalogságot jelent, amelynek alapvető fegyvere a kézigránát, az ismétlő karabély, lövészvonal helyett kis csoportokban, „ékekben” váratlanul támad. A támadás során az ellenséges akadályrendszert átjárhatóvá teszi, az ellenséges védőállást kézigránáttal elárasztva a védőket belekényszeríti a fedezékeibe, hogy azok fegyvereiket ne használhassák. Amint ez sikerül, a robbanás fizikai és erkölcsi hatása és a képződő füst leple alatt az élen támadó rohamjárőr és az őt követő rohamhullámok rávetik magukat az ellenséges védőállásokra, lehetetlenné tesznek minden védekezést, és elkezdik kézigránáttal az állás oldalirányú felgöngyölítését, azaz a betörési terület kiterjesztését, az ellenséges árok mind szélesebb elfoglalását. Az állást az ellenség felé fordítva megakadályozzák az ellenséges tartalék előrejutását, és utat nyitnak a saját főerők számára.  Mindennek persze fontos feltétele az egész támadási akció teljes titokban tartása, a megindulási állások észrevétlen elfoglalása, a megfelelő tüzérségi előkészítés, a roham időzítése, és valamennyi rohamcsoportnál egyidejű végrehajtása.

A 39. honvéd hadosztály többi ezredei (a munkácsi 9-es, a kassai 11-es és besztercebányai 16-os honvéd gyalogezredek) eközben Úz-völgy – Magyaros nyugati lejtői – Csobányos-völgy – Sólyomtár vonalat tartották. A csapatok előtt az előkészületeket azzal leplezték, hogy jelentős orosz támadás várható. Csíkzsögödön, ahol az ezredet kiképezték, az utolsó napokban már az iskolás gyerekek is azt kiabálták, hogy „március 6-án visszafoglaljuk az oroszoktól a Magyarost”, így szinte elképzelhetetlen volt, hogy az oroszok valami úton-módon tudomást ne szereztek volna az előkészületekről. 

Kulcsár István zászlós, a 10/4. század szakaszparancsnoka a roham előtti napokról így ír naplójában: „március 4-én reggel Zsögödről eljöttünk s most az Úz-völgyében vagyunk azon az átkozott és vérrel öntözött helyen, ahol a románokkal oly sokat verekedtünk. Itt még igen nagy hó van és dermesztő hideg, nehéz feladat előtt állunk, melyet akár élünk, akár halunk, keresztül kell vinni”. Március 6-án a rohamcsapatok a védőállásokat tartó többi ezredhez elosztva elfoglalták kiindulási helyüket, és egynapi pihenőt kaptak.

A támadás célja a Magyaros hegycsoport kúpjainak a Lápos — Magyaros — Névtelen kúp – Söverjes, és a köztük lévő régi állások visszafoglalása volt. Az 1216¤-ra, a Láposra a Nyékhegyi alezredes csoportja: a 10/11. rohamszázaddal a német 373/fél III., 11/I, 9/II. és 9/fél III. honvéd zászlóaljak intézték a támadást. A Magyarost (1340 ¤) Sáfrány alezredes csoportjának: 10. ezred három zászlóalja, tartalékban a 11/II. és a német 373/I. zászlóaljakkal kellett elfoglalnia; a Söverjest a Mierka alezredes másfél közös 9-es zászlóaljának, melyhez rohamszázadul a 10/4. lett beosztva. A Magyaros és Söverjes közt a 10/7. század a 1376 ¤, a Névtelen kúp elfoglalására indult délnyugati irányból a Magyaros-patak völgyéből a meredek hegyoldalon.

Az idő is alkalmas volt; ugyan borús, de tiszta, s dél felé a nap is kisütött. A hegyeket mindenütt magas hó borította.

Március 8-án reggel 8-kor kezdődött a tüzérség és az aknavetők ellenőrző belövése, 9-kor a romboló tűz, melyet 10:30-tól megsemmisítő pergőtűz követett. A fehér hótakaró feketén, pontosan mutatta a becsapódásokat a mintegy hat kilométer hosszú hegyes területen, és így a hatást teljesen látni lehetett. 11-kor a tüzérség és az aknavetők az orosz állások mögé tették át a tüzet.

A támadás óramű-pontossággal, programszerűen folyt le. Csupán annyiban tért el, hogy néhol megelőzte a programot is. A tüzérség és az aknavetők hatása pusztító volt. Az ellenség szemmel láthatóan megrendült, tüzérsége alig valamit, gyalogsága úgyszólván semmit se lőtt, nem is mutatkozott; árkait és akadályait teljesen lerombolták. Ezt látva, egyes rohamszázadok a kitűzött idő előtt megindították a támadást. Juhász Károly főhadnagy, a Söverjesi 10/4-es rohamszázad parancsnoka már 10:30-kor megkezdte a rohamot, és 10:45-kor elfoglalta a Söverjes orosz állásait. Pár percre rá a Söverjes ellen másfél orosz század ellentámadást indított ugyan, de mire a Sátorkőről induló másfél század hadosztály tartalék (16/fél III. zászlóalj) odaért, a Söverjesen támadó századok már vissza is verték az ellentámadás, és tovább haladtak a szűk gerincen a Magyaros felé. Nagy segítséget nyújtottak ezzel a Névtelen kúpról orosz oldalazó tüzet kapó, Szerdahelyi százados vezetésével a Magyaros-patak völgyéből a meredek helyoldalon felfelé törő 10/7. rohamszázadnak. A század így időben felért a Névtelen kúpra, ahol az orosz géppuskákat és a védőket kézigránáttal leküzdötték, és Kada tizedes kitűzte a Névtelen kúpra a Mezőkövesd ajándékozta zászlót. Az eddig Névtelen kúpot a hadseregcsoport német parancsnokáról, aki a 10-es honvédeket már többször kitüntette bizalmával, elismerésével, azokkal magyarul is beszélgetett – „Litzmann-kúpnak” keresztelték el.

A söverjesi rohamról így ír naplójában a Juhász Károly 10/4. századában szakaszparancsnok Kulcsár István zászlós: „rohamunkat 2 ½ óra hosszáig tartó iszonyatos tüzérségi és aknavető tűz előzte meg. Pokoli tűz volt, mely valósággal megbolondította a muszkákat, míg végre 10:30-kor kaptuk a parancsot a rohamra, mint a förgeteg, úgy nyomultunk előre, nem is állított meg a muszka egy percre sem, és az első magaslat a Söverjes, amelyet mi 4. századbeliek támadtunk, a mienk volt. Iszonyú látvány a szanaszét heverő orosz hullák tömegei és a sebesültek jajveszékelései… tovább kellett göngyölíteni az ellenséget jobbra a Névtelen kúp felé. A göngyölítés során egy ellenséges gránát hozzám 10 lépésre levágott, 2 emberem menten meghalt, a küldöncöm pedig súlyosan megsebesült. Nekem és még egy pár emberemnek az volt a szerencsék, hogy a (Söverjes és a Névtelen kúp közötti mintegy 500 méteres igen keskeny) harántgát túlsó oldalán voltunk, mely a repeszdarabokat felfogta. Az ellenség igen elszántan védekezett, a tüzérség iszonyú zárótüzet bocsátott ránk, az orosz gyalogság, amely a Névtelen kúpra húzódott fel, oldalazó tűz alá vett, de mi egy percre sem állottunk meg, hanem szaporán dobáltuk a kézigránátokat, melynek meg volt a hatása, a muszkák tömeges hajigálták el fegyvereiket és letérdepelve keresztet vetve könyörögtek kegyelemért, mi pedig mutatva az irányt, küldtük őket hátra. Amint tovább göngyölítettünk, egyszer csak nagyot jajdítva, égető fájdalmat érezve azon vettem észre magamat, hogy valami iszonyú erővel egy sziklához vágott és a fülem csengett, nem hallottam semmit. Gránát volt, mely kb. 5 lépésre vágott le hozzám”.           

A Magyarost Neuriehrer őrnagy 10/I. zászlóalja mindössze négy sebesült veszteséggel már 11:05-kor, tőle balra Sáray százados a 10/II. zászlóalja az 1369-et egyetlen sebesülés nélkül foglalta el. Az 1216-os magaslatot 11:00-kor alig pár perc alatt foglalta el Kindl hadnagy 10/11. rohamszázada, bár itt az ellenség löveg- és géppuskatüzében rohamoztak, így itt volt a legnagyobb veszteség.

Az egész támadás úgyszólván csak az állások eléréséhez szükséges ideig tartott. Az állások megszállása, azok berendezése, a visszavert s szétszórva menekülő ellenség üldözése szintén a tervek szerint történt.
A támadó csapatok vesztesége aránylag igen csekély volt; a hadosztályé 29 halott és 133 sebesült (a német és a közös 24. hadosztálybeliekkel együtt 45 halott és 210 sebesült). Annál nagyobb veszteséget szenvedtek az oroszok; 405 halott, akiket az állások körül temettek el. Tizenhárom tiszt és 991 ember fogságba esett. Délután már mindenütt csend volt, és így telt el az éjszaka is.

A Magyaros visszafoglalásakor ejtett orosz hadifoglyok a roham napján (Koszka Gyula hadnagy felvétele - Gömör Kishonti Múzeum, Rimaszombat gyűjteménye)

Másnap, 9-én mintegy öt orosz zászlóalj erős támadást intézett a Lápos ellen, s utána még március 23-án, 26-án és 27-én ismételték meg a támadásokat. Súlyos veszteségeket ugyan okoztak nekünk kivált a Láposon, de sokkal több volt az oroszoké, s a négy próbálkozás után fel is hagytak hasztalan kísérleteikkel. Erdély keleti határán beállt a csend. A Magyaros végleg a mienk volt. Március 22-én meglátogatta a 39. hadosztály ezredeit Litzmann altábornagy, és személyesen szép, nagy beszéd kíséretében díszítette fel a Magyaros hőseit.

Súlyosan sebesült hősünket, Kulcsár Kálmán zászlóst emberei levitték az első segélyhelyre, onnan kórházba került. „Most jelenleg itt fekszem a csíkszeredai főgimnázium épületében Rosembaum Fülöp századombeli hadapródjelölttel, ki a lábán könnyű sérülést kapott, és még két fiatal muszka tiszttel, kikkel a Söverjesen mint ellenségek állottunk szemben egymással, s most már mint sebesült bajtársakkal fogok kezet. Az egyiket Georgij Kotovicsnak hívják, Omszkba való aktív főhadnagy, a másik Iván Nenno, krím-félszigeti, kercsi tartalékos zászlós. Mind a kettő kézigránátunktól sebesült meg. Visszaemlékezésül az 1917. március 8-i rohamunkra, sebesülésünkre és találkozásunkra azt indítványoztam a főhadnagynak, hogy cseréljünk gyűrűt, ki kész örömmel és szeretettel nyújtotta át ezüst halálfejes gyűrűjét, és én is viszont”.


 Az Névtelen kúp (1367 ¤) új nevéről és március 8-i sikeres rohamtámadásról emléktáblát állítottak a kúp tetején a 10-es honvédek. Feltételeztük, hogy az elmúlt közel száz év alatt a tábla egy még oly elhagyatott rengetegben is eltűnik, mint a Magyaros-tető. Herein Gyula, alapítványunk kurátora új masszív tölgyfa táblát csináltatott, rajta a következő szöveggel: „Névtelen kúp volt, Litzmann- kúp legyen a neve”. Az eredeti táblát állíttatta Sáfrány alezredes, a sikeres 1917. március 8-i rohamtámadás parancsnoka és a magyar királyi miskolci 10-es honvéd gyalogezred, hálából Karl Litzmann tábornoknak, aki hathatósan támogatta a magyar honvédek sikerét. Állíttatta: budakeszi baráti társaság, 2011. április 17. 

Akkor áprilisban a nagy hó miatt nem jutottunk fel a Magyarosra, ezért az augusztusi, úz-völgyi megemlékezés után, a Magyaros-patak völgyéből kiindulva 600 méter szintkülönbségen cipeltük fel és helyeztük el a Névtelen/Litzmann-kúpon a táblát. Felfelé kapaszkodva, körülbelül félúton a roham előtti gyenge, rosszul védhető magyar állások maradványain haladtunk át, melyekben a száz évvel korábbi konzervdobozok rozsdásodtak. A meredek hegyoldal ugyanúgy, mint 1917-ben, tele volt kidőlt fákkal, akadályokkal. De nem volt méteres hó, nem volt nálunk 2 db homokzsák benne 8 darab kézigránáttal, fegyver, 150 darab töltény, drótvágó olló, kézi fejsze, gázálarc, konzervek és kulacs, mint az a támadó rohamjárőrök esetében, és senki nem lőtt ránk. Nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy feljutottunk, a nehéz táblát is felvittük és elhelyeztük. Elismerésünk a rohamban résztvevők iránt még nagyobbra nőtt.

Táblaállítók. Balról jobbra a fenti képen Bánkuti Ákos, a lenti képen Herein István, majd Herein Gyula, a Budakeszi Kultúra Alapítvány kurátorai, Koós Hutás Katalin alapító, valamint Herein Linda és Szabó Károly

Pár éve északi irányból a Söverjesre is feljutottunk és a sűrű, alacsony, bokros fenyvesben elindultunk a Litzmann-kúp felé, megnézni a korábban állított táblánkat, de a keskeny bozótos gerincen kb. 250 méterre a kúptól, valahol ott, ahol Kulcsár zászlós is megsebesült, vissza kellett fordulnunk, mert kezdett esteledni. Tavaly ősszel ismét a környéken járva, a helyi erdész megnyugtatott, még áll a tábla, még hirdeti honvédeink dicsőségét…    

Bánkuti Ákos
Budakeszi Kultúra Alapítvány.

A Széchenyi Társaság díjával kitüntetett Budakeszi Kultúra Alapítvány tagjai 2008-ban helyreállították az erdélyi Gyimesi-szorosban az „ezeréves határtól” néhány lépésre álló egykori MÁV-őrházat és ezzel olyan szimbólumot és olyan magyar összefogást teremtettek, hogy a még ma is többségében magyarok lakta Gyimesbükk és az ezeréves határ időközben Csíksomlyó után az egyik leglátogatottabb nemzeti zarándokhely lett. Az elfeledett katonasírok és az elesettek neveinek felkutatása alapján kialakított emlékhelyek nem csak a Gyimesi-szoros és az Úz-völgye  környékén sokasodnak, de a napóleoni háborúk és a Nagy Háború szlovéniai csatatereire temetőire is kiterjed a tevékenységük.  Jelentős összeggel támogatták a leégett gyimesbükki magyar iskola újjáépítését, támogatják Budakeszi kulturális és hagyományőrző életét, részt vesznek az Isonzó Expressz szerevezésében és az Aranykocsi újjáépítésében. Az alapítvány tagjai a munkájukat főállásuk mellett, saját költségükön, alapítványi támogatásként végzik.

A magyar királyi besztercebányai 16-os honvéd gyalogezred állásai a Söverjesen 1917 júliusában - (Koszka Gyula hadnagy felvétele - Gömör Kishonti Múzeum, Rimaszombat gyűjteménye)

Nyomtatható verzió

Vissza | A lap tetejére

     
     

www.budakornyekiiranytu.hu 

Made by EG-LOGIC