Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


A kortalan ünnep

Kultúra

2006-03-01


Szekfű Gyula, a 20. századi magyar történetírás egyik oszlopos tagja, mára már klasszikussá „nemesedett” munkájában, a Három nemzedékben kíméletlenül ostorozza a 19. század második felének nemzedékeit. Szemükre veti, hogy „’48-ról a magyar tömegek nem gondoltak (gondolkodtak!) többé, hanem – éreztek. A szabadságharc eseményeit értelmük helyett szívükkel és érzéseikkel fogták fel…’48-at csak csodálni és szeretni, keserű sóvárgással visszasírni lehetett, de hozzá józan hidegséggel közeledni, akadékoskodó kritikával szétboncolni nem.”

A megállapítás elgondolkodtató, de vajon a benne foglaltak kritikaként értelmezendők? S ha tartalmában elfogadjuk Szekfű megállapítását, egy kérdést az utókornak is fel kell tennie: Mi lehet/ett/ ennek az oka? Az 1849 után következő generációk miért tekintették igazodási pontnak a „nagy év” történéseit? A nemzet számára miért március 15-e lett az ünnep? Az állandó és kortalan ünnep, akkor is, amikor az aktuális hatalom tiltotta, avagy csak eltűrte? S a 20. században a nemzeti érzés jelentőségét felismerő - s azt használni is akaró - politikai kurzusok miért formálták és formálják saját képükre március 15-ét? Mit jelképez a kokárda?
„Forradalom van, barátom… Sokan el akarják mozgalmainktól e nevet disputálni, és miért? Mert vér nem folyt. Ez csak dicsősége a dolognak, de a dolgot nem változtatja meg” – számolt be lelkesen Petőfi Arany Jánosnak 1848. március 21-én.
Forradalom – vér nélkül. Valóban meghökkentő képzettársítás. Hozzászoktunk, hogy a nép által kirobbantott forradalmak „tartozékai” a fegyver, a vér, az utcakövekből emelt barikádok, az egymásnak feszülő indulatok. Március idusának Pest-Budáján ezeknek nyomát sem találtuk. Tanultuk, hogy a forradalmak leváltják, trónfosztják az uralkodókat, elkergetik a hatalmon lévő kormányokat, s újat, forradalmit állítanak helyükbe. Feloszlatják vagy átalakítják a törvényhozó országgyűléseket, s a nép akaratának megfelelőre cserélik azt. 1848. március 15.-én Pesten nem volt király, akit leválthattunk volna, nem volt kormány, mert Magyarországnak történelme során még sohasem volt felelős végrehajtó hatalma, s az ülésező reformországgyűlés is Pozsonyban működött. Ráadásul az eső is esett. Ez mosta el az indulatokat? Ez csillapította le a háborgó kedélyeket? Ezért nem folyt vér?
Az okok a magyar polgári átalakulás „előtörténetében” keresendők. 1848 tavaszát egy fenségesen szép és nemes korszak, a magyar reformkor vezette fel. Az a közel három évtized, amelyben a változások szükségszerűségét felismerő magyar nemesek kínkeserves viták során kidolgoztak egy mindenki számára elfogadható programot. A modernizációnak egy olyan programját, amelyben nem nyertesek és vesztesek álltak egymással szemben, amelyben nem a délibábos vágyak és álmok, hanem a megvalósítható, eredményt biztosító elemek sorjáztak: jobbágyfelszabadítás, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, az ország egyesítése, vagyis unió Erdéllyel, népképviselet, parlamentnek felelős kormányzat, a nemzetgazdaság szabad fejlődésének elősegítése, az ország infrastruktúrájának kiépítése. Kardinális kérdések, melyeket érdekek ütköztetésével, kompromisszumokkal kellett nyugvópontra juttatni. A programban benne volt Széchenyi nyugodt megfontoltsága, Deák bölcsessége, Kossuth nyitottsága, Eötvös eszmék iránti fogékonysága, Batthyány gróf arisztokratikus mértékletessége. Mi kellett még mindehhez? Petőfi s a márciusi ifjak megalkuvást nem tűrő radikalizmusa. Mit tett hozzá a forradalmi Pest programja, a
12 pont az országgyűlés tervezetéhez?
„Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót…azt fogjuk tenni! A többit az istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetteket folytassák. Én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot! És ha lelövöldöznek? Isten neki; ki várhat ennél szebb halált” – emlékezett Petőfi az utolsó éjszakán agyában kergetőző gondolatokra. Természetes, hogy a költő, az értelmiségi számára a levegőnél is fontosabb a vélemények, gondolatok szabad közlésének lehetősége. S ezt ama napon ki is vívhatták a 12 pont és a Nemzeti dal cenzori engedély nélküli kinyomtatásával és a forradalmi nép közötti kiosztásával. Erőszakkal avagy anélkül? A veszéllyel a nyomdatulajdonos, Landerer Lajos is számolt. Kora reggel összehívta munkásait, s az egyetlen lehetséges bölcs tanáccsal látta el őket: „Ha kevesen lesznek, hogy a nyomdaszemélyzet elbír velük, akkor ki kell verni őket. Ha sokan lesznek, isten neki, csinálják meg, amit akarnak.”  Sokan voltak, és elszántak. „Feltámadott a tenger…”
Március 15-én azonban volt olyan erő Magyarországon, amely a tengert meg tudta zabolázni, s amelynek a tenger elfogadta az akaratát: a kibontakozást törvényes keretek közé helyező országgyűlés.
Történelmünkben szinte példátlan az a nemzeti összefogás, amely 1848 tavaszára kialakult Magyarországon. A forradalmi Pest - a reformokban gondolkodó Pozsony; a nép nevében agitáló Petőfi – a konzervatív politikai elveket valló Esterházy Pál herceg, mind-mind egy irányba húzták az ország szekerét. Emiatt lehetett 1848-49 a nemzet legnagyobb élménye. S ezt az összefogást szeretné elérni általa minden politikai hatalom, amely zászlajára tűzi. Ezt jelenti, jelentheti a kokárda.

Az ünnep, március 15-e azonban elsősorban a nemzeté.

Pelyach István
A szerző történész, egyetemi tanár
Fotó: Bánkuti Ákos


Vissza