Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


Pedagógiai díjat kapott

Közélet > Perbál

2009-12-16


Hosszú évek óta dolgozik töretlen lelkesedéssel, mégis kevés szó esik róla, mert olyan természetes az, amit csinál. Regősné Báder Erika 1990-ben pályázta meg először a perbáli óvoda vezetői posztját és azóta – több újraválasztást követően - áll az intézmény élén. Munkája nyomán családias, nyugodt légkörű óvoda jött létre, ahol Néphagyományőrző Program elvei szellemében zajlanak a közös foglalkozások. Idén a Pest megye Önkormányzata által alapított Arany János Pedagógiai Díjra jelölték, amelyet december 4-én vehet át. Ennek okán kerestem őt fel, de ő azt kérte: a díjról csak annyit írjak, hogy ez az óvoda dolgozóinak közös érdeme.

Útkeresés - A kezdetek

-   Még tizennégy évesen nem igazán tudtam merre induljak el. Mindig is vonzódtam a gyerekekhez, és úgy gondoltam óvónő vagy tanítónő leszek. Aztán mégis a családommal együtt úgy döntöttem, hogy közgazdasági szakközépiskolába megyek. Volt akkor ennek egy presztízse... Az iskola elvégzése után egy hónapot dolgoztam irodában, de éreztem, hogy nem ez az én világom. Jelentkeztem a zsámbéki óvodába óvónőnek, közben pedig elvégeztem a kecskeméti Óvónőképző Főiskolát. Visszagondolva, ma már örülök a közgazdasági tanulmányoknak is, most vezetőként nagy hasznát veszem, hiszen a könyveléshez, költségvetéshez, pénzügyekhez is értenem kell. A zsámbéki óvodában szerzett tapasztalataim nagy szakmai előnyt jelentettek számomra, mert az akkori Tanítóképző Főiskola óvónőképző szakának gyakorló óvodája lett az intézmény. Engem pedig kineveztek gyakorlatvezetővé, így megtanultam, hogyan kell a pedagógiai-szakmai munkát irányítani.

“Nem vezető vagyok, hanem óvónő...”

-   Idén már tizenkilenc éve, hogy vezethetem a perbáli óvodát. Sokat gondolkodom azon, hogy mit sikerült megvalósítanom abból, amit elterveztem. Amikor vezető lettem, olyan óvodát képzeltem el, ahova mint gyerek szívesen jönnék, vagy mint szülő szívesen hoznám a gyermekemet! Ezért úgy gondolom, olyannak kell lennie az óvodának, mint egy családnak, ahol mindenki elmondhatja a véleményét, kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymást. Mindig arra törekedtem, hogy olyan közösséget teremtsek, mint amilyen családban élni szeretnék. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon nehezen éltem meg az első éveket vezetőként. Rádöbbentem milyen nagy felelősség egy óvodát és a nevelőtestületet vezetni, irányítani, értékelni! Sajnos a rengeteg adminisztrációs feladat miatt egyre kevesebb időm jut a csoportban, a gyerekek között lenni, pedig az tölt fel igazán, hisz óvónéni vagyok… Számomra mindig is a szakmai igényesség, elhivatottság volt a legfontosabb.  Fontos, hogy mi óvónők mit tükrözünk magunkból!  A gyermek megismerése, elfogadása, őszinte, hiteles, jó személyes kapcsolat kialakítása a szülőkkel, és még sorolhatnám.
Nagyon örülök, mert egy olyan csapatra találtam, akik megértették azt, amit akartam, saját magukkal szemben is igényesek, önállóak, lelkesek.

Nagyfokú szabadságot adott számunkra, hogy a pedagógiai programot mi magunk írhattuk, új, egyedi csoportnaplókat készítettünk, amelyekbe mindenki megvalósíthatta a saját személyiségét, elképzelését. Az évszaknak megfelelő tevékenységek a mindennapi életünk részévé váltak, süteményt sütünk, befőttet készítünk a gyerekekkel, a hagyományokat felelevenítjük, ápoljuk. Az óvónők módszertani szabadságát mindig előtérbe helyezem, hogy mindenki kibontakoztassa azt a területét, amiben ügyes és ez által sikerei legyenek. A csoportban dolgozó dadusnénik is lelkesen vesznek részt a gondozási feladatokon túl az óvoda díszítésében, a szakmai nevelő-oktatómunkában. Talán a sikert az jelenti számomra, hogy mindenki magáénak érzi az óvodát.

Persze állandó vívódásban vagyok magammal a mai napig, nem tudom, hogy így kell-e ezt csinálni?! Ami a legfontosabb, az a csapatmunka. Fontos, hogy tudják, mik az elvárásaim, azt megbeszéljük, de én is meghalljam, ami nekik fontos. Úgy próbálom az óvodát irányítani, mint annak idején a csoportjaimat. Igyekeztem megtalálni, hogy melyik gyerek miben ügyes és azt erősíteni. Nagyon fontosnak tartom az állandó megújulást, azt, hogy ne süppedjünk bele a mindennapi “küzdelmekbe”, bár a körülmények egyre nehezednek: ezt mi is, a szülők is, jól érezzük. Szerencsére a gyermekarcokon mindig ott a derű, a mosoly és az a legnagyobb boldogság, ha látom az ő huncut szemükön, hogy jól érzik magukat. Õk mindig hozzák a reményt.

“Vigyázzállásban nem lehet játszani...” - Kevés hely, sok gyerek

-   Bár folyamatosan pályázunk annak érdekében, hogy bővíteni lehessen az óvodát, sajnos eddig nem nyertünk. Pedig az egyik legnagyobb problémánk a zsúfoltság, hiszen jelenleg is nyolcvankét férőhelyen kilencven gyerek van, ráadásul három csoportszobánk szükség-csoportszobának minősül. Ez nagyon megnehezíti az óvodai életet, mert hát... vigyázzállásban nem lehet játszani, fejleszteni, foglalkozni. Két csoportnak egy mosdó jut; egy folyosón zajlik az ételszállítás és a gyerekek is itt öltöznek, emiatt pedig rengeteg idő telik el várakozással. Egy új csoportszoba és még egy mosdóhelyiség már javítana a helyzetünkön. Bízunk benne hogy hamarosan ezek a gondok is megoldódnak.

Nemcsak a cél, az eszköz tisztaságában is hiszek…” Jókai Anna

Tóth Anna


Vissza