Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


Ismeretlen ismerősök 6. - Dr. Vándor Zsolt háziorvos

Ki-kicsoda > Perbál

2011-04-03


- Hová - hová? - kérdezi ismerősöm. - Megyek Zsolthoz. - Csak nem vagy beteg? Meg sem említettem, hogy az orvoshoz, csak annyit mondtam, hogy „Zsolthoz”, és máris tudni véli a kérdező, hogy az egészségem körül lehet valami baj.

Más helyeken majd' minden fehérköpenyes minimum főorvosnak, vagy professzornak szólíttatja magát, a mi dokink csak egyszerűen Zsolt. Tiszteletlenség, bizalmaskodás lenne ez, vagy éppen ellenkezőleg, a beteg és orvosa közötti természetes, egyszerű emberi viszony? Útközben azon tűnődöm, hogy vajon hány éve járunk hozzá mindenféle nyavalyával, testi és lelki panasszal. A váró nem lehet több mint tizenhat négyzetméter; egy ablak, három ajtó, néhány műanyag szék, a sarokban egy kivénhedt televízió pislákol, a szoba dugig náthás és lázas beteggel. Sorszám már évek óta van, de hogy az mire való, azt senki nem tudja. Az időpontra való érkezés fogalma itt teljesen ismeretlen. Felmérve a sorra kerülésem lehetőségét, valamint azt, hogy nem szeretnék az aktuális járvány áldozatává válni, úgy döntök, máskor jövök. Néhány nap elteltével már szerencsésebb vagyok. Az ajtó feletti villanytábla jelzi, hogy „Kérem a következőt”! Ismerve a rendelő méretét, óvatosan nyitom az ajtót, nehogy valakit hátba vágjak. A doktor szívélyesen fogad, mintha csak egy kellemes baráti találkozóra jöttem volna. Érdeklődik, hogy mi van velem, min dolgozom, merre járok, hol nyaraltam. Csak úgy févállról válaszolgatok a kérdésekre, mert amiért jöttem, azt az asszisztensnő egy jól irányzott tűszúrással szeretné beküldeni a szervezetembe. A tű hegyén azonban nincs lyuk, az oltóanyag se ki, se be!

-   Látott már ilyet doktor úr? - kérdezi az asszisztens.
-   Lehet, hogy valaki a fene nagy eszével, effajta spórolós találmánnyal szeretné megóvni a TB-t az összeomlástól! Én már annyi mindent láttam, hogy semmin nem csodálkozom - veti oda a doktor, és folytatja a kérdezősködést. Igyekszem megfordítani a társalgás menetét és én kezdem faggatni.

-   Zsolt! Olyan régen ismerlek, hogy meg se merem kérdezni, hány éves vagy?
-   Tavaly október 17-én voltam hatvanhat éves.

-   Megkérdezhetem, hogy miért választottad az orvosi pályát?
-   Édesapám orvos volt, és nekem is ehhez volt kedvem. A gimnáziumi érettségi után jelentkeztem az orvosi egyetemre. Szüleim otthagyva Orosházát, miattam költöztek Budapestre. Később megtudtuk, hogy a költözés fölösleges volt, mert a polgári származásom miatt elutasították a jelentkezésemet. Én viszont szerettem volna az egészségügyben dolgozni, ezért először betegszállító, műtős, majd boncsegéd lettem. Aztán ipari tanulónak jelentkeztem, ha akarod, megmutatom a tévé- és rádióműszer segédlevelemet.

-   Ó, ne fáradj, elhiszem. Azért ha nem haragszol, maradok a régi szerelőmnél. Miután a munkásosztály oszlopos tagja lettél, megnyíltak az egyetem kapui?
-   Igen, de az orvosi, az nem. A Ganz gyár tanműhelyéből felvettek egy másik egyetemre. Három évig voltam a műegyetem hallgatója.

-   Ez aztán az igazi vargabetű. Még mondja valaki, hogy csak a mai fiatalok nem tudják, hogy mit akarnak.
-   Csakhogy én tudtam! Már gyermekkorom óta orvos akartam lenni, de mindig elirányítottak. Végül is sikerült bejutnom, 1972-ben végeztem. A gyakorló éveimet a Szt. János kórházban, a Szt.Imre kórházban, és az ORFI-ban töltöttem, de egy rövid ideig dolgoztam Hajdúszoboszlón is.

-   Mikor és hogyan kerültél Perbálra?
-   A Községi Tanács 1976-ban pályázatot írt ki körzeti orvosi állásra és jelentkeztem. Ittes Lajos volt a tanácselnök, ő mutatta meg a rendelőt, ami később aztán a fogorvosé lett. Ez a rendelő - ahol most dolgozom - a szolgálati lakásomból lett kialakítva.

-   Jól fogadtak a helyiek?
-   Én úgy érzem, hogy igen. Szeretem az embereket és remélem, hogy ők is engem.

-   Több évtizeden keresztül nap mint nap helytállni, embert próbáló feladat lehetett.
-   Ennyi év alatt természetesen voltak nehézségeim. Nem mindig tudtam mindenkinek egyformán megfelelni. Néhányan kifogásolták a modoromat, mások pedig úgy érezték, hogy nem kellő együttérzéssel fogadom a panaszaikat. Ezért aztán voltak, akik elhagytak, de sokan visszatértek hozzám. Betegeim nagy része megérti, hogy sokkal többet ér az őszinte szó, mint a köntörfalazás.

-   Egyik ismerősöm nevetve mesélte, hogy amikor túlsúlyára panaszkodott, felírtál neki két tekercs ragtapaszt azzal, hogy „Ezt ragaszd a szádra!”
-   Nem emlékszem, de ez a terápia nekem sem ártana. Örülök, ha az emberek mosolyogva hagyják el a rendelőt.

-   Milyen a kapcsolatod az Önkormányzattal? Kapsz-e támogatást?
-   Az Önkormányzattól megvásárolhattam azt a szolgálati lakást, amiben harmincnégy éve lakom és a saját költségemen felújítottam. A rendelőre bejegyeztek még tíz éves haszonélvezetet. A legtöbb támogatást és segítséget feleségemtől kapom. Õ biztosítja részemre a nyugodt hátteret. Õ nem csupán szerető feleség, de a legfőbb támaszom is. Rózsika tizennyolc éve a feleségem, azóta megváltozott és kiegyensúlyozott lett az életem.

-   Ne vedd rossz néven, hogy megkérdezem, de hogyan él ma egy háziorvos?
-   Minden személyi és anyagi kiadásnak fedezete, a hozzám bejelentkezett 1536 személy TB- kártyája után járó támogatás. Ebből kell fizetni a béreket, a rezsit és minden egyebet. Panaszra nincs okom, de azért, hogy ne kelljen az élelmiszerboltban az árakat vizslatnom, másodállásban üzemorvosként is tevékenykedem.

-   Kaptál e valaha a munkádért elismerést?
-   A legnagyobb elismerés számomra a hozzám ragaszkodó betegek szeretete és barátsága. A civil (nem a szakmai) elöljáróság általában kritizálni szokott és nem dicsérni. Ráadásul van egy különleges kitüntetésem. Máltán, ahol részt vettem a Család Orvosok Kongresszusán, lovaggá ütöttek.

-   Gratulálok! Gondolom, hogy ez egy szép emlék és nagyon büszke vagy rá.
-   Na, hallod, Perbálon egy Máltai Lovag...

-   Lovag úr, köszönöm az injekciót és a beszélgetést!
-   Nagyon szívesen, de most már elegem van belőled, viszlát! Kérem a következőt!

 Szilágyi László


Vissza