Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


Vélemények a népszavazásról

Olvasói levelek

2005-02-01


„Úgy gondolom, hogy mindannyian éreztük, ha nem is akartuk tudomásul venni, hogy a mi nagy családunk, nemzetünk beteg. December ötödike szétválasztotta az egészséges és a beteg részeket...
Nem hittem a szememnek, mikor a televízióban láttam, hogy a kormánypártok képviselői győzelemről beszélnek. Kit győztek le? A saját népüket! Legyőztek engem, a szelíden kopogtató határon túlit, és a gondjaimra bízott gyermekeket, akiket azért nevelek, oktatok összekoldult pénzből, hogy szomszédaikkal békében élő, jó magyar emberek legyenek itthon, Erdélyben.


Én nagyon szégyellném, ha az engem megölelni akaró gyermekeimet egymás torkának ugrasztanám, majd diadalmasan legyőzném őket. Nagyon szégyelleném magamat, ha a gyerekeknek azt mondanám, hogy nézzétek, ti nagyobbak, a kicsik meg akarják enni a kenyereteket, verjetek szét közöttük. Minden erkölcsi felelőség az uszító, riogató karmesteré, a kormányé.”                                       
Böjte Csaba
ferences rendi szerzetes, Déva


ÕSZINTÉN SAJNÁLOM A NEMMEL, VAGY NEM SZAVAZÓKAT!

Sajnáljuk a nemre szavazókat, mert nehéz lehetett nekik advent idején, amikor a betlehemezés, az éjféli mise, az istentisztelet mind-mind arról szólt, hogy a bebocsátást kérő, szegény, elesett, újszülöttet váró családot senki nem fogadta be, mert "terhes lett volna, és nem volt időszerű". Sajnáljuk Õket, mert vajon eszükbe jutott-e, hogy mi lesz, ha a következő generáció úgy ítéli majd, "időszerűtlen és terhes" idős, beteg rokont, szülőt befogadni, mert hasznosabb a karrierjüket építgetni, úgy mint mi most az EU-ban.
Sajnáljuk a nemre szavazókat, mert nehéz lehet azoknak a szülőknek, akiknek "prohászkás" gyerekeik lelkesen mesélnek a Bőjthe Csabával való találkozásról. Könynyebb volt nekünk, akik két éve személyesen látogathattuk meg Déván a ferences árvaházat. Akik beszélgethettünk azzal a leánnyal, akit Csaba testvér elsők között fogadott be. Az elhagyott, csavargó utcagyerekből főiskolát végzett tanító lett. Aki a világ legtermészetesebb módján, tiszta magyarsággal válaszolt kétkedő kérdéseinkre, melyben arról tudakozódtunk, hogy képesek fenntartani magukat, hogy-hogy itt minden gyerek tanul, sőt továbbtanul, hogy lehet itt ilyen rend és tisztaság? Õ csak azt mondogatta: "Akarni kell, mindenkinek segíteni kell, a nagyoknak a kicsiken és akkor megy a dolog. Én is úgy végeztem estin a tanítóképzőt, hogy közben hat, nyolc kisebb befogadott gyermek volt a gondjaimra bízva."
Sajnáljuk a nemre szavazókat, mert nagyon nehéz lehet elmenni Budakeszin a Határon túli magyarok emléktemplomába, vagy a csíksomlyói búcsúba és szemébe nézni, együtt fohászkodni azokkal a magyar testvéreinkkel, akiknek olyan egyértelmű az összetartozásunk, mint az, hogy a nap reggel felkel. Hiszen a millennium idején az ő adózott pénzükből és munkájukból is épült az Andrássy út, a Vajdahunyad vára, az állatkert, a múzeumok, vagy azt megelőzően a Parlament. Akik anyaországnak hívták Magyarországot, mert valóban úgy tisztelték, mint saját anyjukat. Sajnáljuk őket, mert valószínű érzik, hogy bizony összesúgnak a hátuk mögött, azt kérdezve, vajon most hogyan birkóznak meg lelkiismeretükkel.
Sajnálom a nemre szavazókat, mert valószínű nem volt olyan élményekben részük, mint nekünk. Ezekből csak egyet: hét-nyolc éve férjemmel ellátogattunk a Gyimes melletti Hidegségbe. A patak partján, mint régi szokásunk, érdekes formájú köveket kerestünk, és találtunk. A talált kő emberi kezet formált. Erről beszélgettünk, amikor megszólított egy csángó népviseletbe öltözött anyóka, aki a tiszta patakban ruháit öblögette, akár csak a mesékben. Meghívott a házába. Magyar ember nem mehet haza erről a vidékről úgy, hogy ők nem látják vendégül. Átmentünk a közeli portára. Az udvaron lévő fából ácsolt asztalra szőttes terítő került, arra friss juhsajt, szalonna, házikenyér és pálinka. Kínálgattak, mi falatoztunk, közben hallgatták, mit mesélünk az anyaországban történtekről. Közben megtudtuk, a néni leánya néhány napja halt meg, most eljött segíteni unokáinak. A két szép száll tizenéves legény unoka érkezésünk előtt a lovakat ápolgatta. Haláleset, szegénység, sok elvégzendő munka, tehát érkezésünk nem volt "időszerű", idegenek voltuk, bebocsátást sem kértünk, mégis jó szívvel behívtak házukba, és adtak abból, amijük volt, mert összetartozunk. Számukra ez volt a természetes. Anna néni, mi tovább adjuk a jó példát, hazahoztuk és őrizzük a kezet formáló követ, és most közreadjuk emlékeinket, tapasztalatainkat.
Sajnálom a nemre szavazókat, mert vannak közöttük barátaim, általam becsült, értelmes, szorgalmas kollégáim, akik azt hitték, pártokra szavaznak, és nem a nemzeti összetartozásra. Akik nem tudták, hogy a határon kívüli testvéreinket bozgornak, azaz jött-mentnek, elcsángáltnak, azaz csavargónak csúfolják szülőföldjükön, mert valaha az országhatárt arrébb húzták. Nem tudták, hogy megadhattuk volna nekik azt, hogy büszkén mondhassák, van hazánk, mely befogad minket, de mi itt akarunk élni, mert itt születtünk.
Sajnálom a nemre szavazókat, de remélem képesek lesznek megbirkózni saját lelkiismeretükkel, és nem esnek abba a csapdába, mely szerint „a legnehezebb dolog megbocsátani azoknak, akik ellen vétkeztünk”. Remélem, elmennek még Erdélybe, Kárpátaljára, Vajdaságba, Felvidékre, mert ahogy barátom mondta, ők a történtek ellenére -kicsit fájó szívvel, de ugyanolyan vendégszeretettel - várják az anyaországiakat.
2005.01.09. 
Mátéffy Anna, Budakeszi


MÁRÓL HOLNAPRA: Világnak nem úrnője, csak rimája…

„Vasárnap este próbáltam elképzelni, mit érezhet a lelenc, aki a törvényszéki tárgyaláson döbben rá, hogy anyja, akit csak a fizikai-szellemi leépülés korában ismert meg, közönséges lotyó, utca rongya volt...
Szedjük össze magunkat, űzzük el, amint lehet, a céda anya képzetét. Magyarország nem anyánk ugyan, de másfél milliónyi testvérünk és testvérnél is ragaszkodóbb barátunk van ott, akik az emberiség modern történetének legaljasabb kormány- és pártkampánya közepette is velünk vannak. Bennük bízzunk, mert ezt a gyalázatot, amit ránk kentek, csak ők tudják lekaparni.”
2004.12.07.                     
Sylvester Lajos
Cikkrészlet a Háromszék című lapból


Vissza

iranytu-cimlap-2021-3.jpg