Templom és iskola
Ki-kicsoda > Budakeszi
2012-11-24
Kőrösiné dr. Merkl Hilda, a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium igazgatónője az idei tanévtől nyugdíjba vonult. Augusztus 20-án Budakeszi városa díszpolgárává avatta. Pályafutásáról Koós Hutás Katalinnal beszélgetett a Buda környéki Iránytű hasábjain.
- Egy háromszáz éves sváb családi múlt alapvetően meghatározza az ember életét. Milyen segítséget, útmutatást adott ez a családi háttér?
- Kisiskolás koromban szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy németül tanuljak. Otthon svábul beszéltek, s gyerekként nagyon hamar megértettem, amit mondanak. De hozzám nem dialektusban szóltak, hanem az irodalmi németre taníttattak. Édesapám arra nevelt, hogy keresztény hitünk és a nevünk vállalásában nem lehet kompromisszum. Ha emiatt nem leszünk sikeresek, nem jutok be az egyetemre, pedig nagyon jó tanuló voltam, akkor nem lesz egyetem, de a hitünkhöz és a nevünkhöz ragaszkodnunk kell.
A gyökerek, amelyek szárnyat adtak
Õseink háromszáz évvel ezelőtt egy elnéptelenedett és elgazosodott területre jöttek új világot építeni. Szívós munkával a vadonban barackost teremtettek. Az első generációé volt a Tod, a halál, a másodiké a Not, a szükség, s csak a harmadiknak jutott Brot, a kenyér. Még néhány generáció és a két világháború pusztítása 
után a kitelepítéssel kellett szembenézniük. Édesapám akkor orosz hadifogságban volt, édesanyám Pesten lakott, ott volt bejelentett lakása. Budakeszin élő családunkból szinte mindenkit kitelepítettek, köztük a tizenhat gyermeket felnevelő özvegy nagymamámat is. Úgy éreztem, hogy azért, ami a családomat érte, szorgalommal, becsületes munkával, minden politikai hátszél nélkül, a német és a keresztény gyökereimbe kapaszkodva meg kell mutatnom, hogy mit érek. Sokszor mondták abban az időben, hogy ilyen háttérrel csak falakba ütközni lehet. Valójában én nem találkoztam ilyen falakkal. Bár megvívtam a magam kis forradalmait, például nem voltam KISZ-tag, mégis bejutottam az egyetemre. Ahol először találkoztam ezzel a problémával, az a tanszékvezetés volt. A tanszék 1980 táján vezetőnek javasolt, de a Kari Tanács leszavazta, mert nem voltam párttag.
A gyökereim a mindennapjaimat is meghatározzák. Budakeszi nekem minden ősömre visszamenőleg jelent otthont, ezért nem tudok közömbös lenni mindabban, ami Budakeszin történik. Tennem kell azokért az értékekért, amiket fontosnak tartok. Nem mindenki kezdeményező típus, de a lelkesedést, elkötelezettséget nagyon sokan átveszik. A lelkesítés fontos feladat, mert aki már valamilyen közös ügyben részt vett, nem közömbös többé, a gyökerei egyre mélyebben kötik ehhez a településhez.
- Bölcsészdoktor, egyetemi tanár, közoktatási szakértő, középiskolai tanár, gimnáziumi igazgató. Mi az, amit ezen a gazdag pályán a legnagyobb eredménynek tart? Mi az, amit még szeretett volna, de nem sikerült?
- A szakmai pályafutásom első nagy sikere az volt, hogy már az első körben felvettek az egyetemre, német-orosz szakra. A német volt az erős oldalam, de mindent orosszal párosítottak, így csak az orosszal együtt választhattam. Tanár szerettem volna lenni, de érdekelt a kutatói pálya is. Részt vettem a tudományos diákköri munkában, majd az egyetem tudományos diákköri elnöke is lettem. Az akkori professzoraink alaposan felkészítették a tudományos munkára azt a néhány embert, aki hajlandó volt plussz munkát végezni.
Az első forradalmunk az orosz szak leadása volt. A "hazánkban állomásozó" szovjet hadsereg magas rangú tisztjeinek feleségei tanították a nyelvet. Oroszul kétségtelenül jól tudtak, de olyan szűk látókörű, vonalas gondolkodásmódjuk volt, ami egy nyelvi stílusgyakorlat órán megőrjített bennünket. Hárman, akik népköztársasági ösztöndíjasok voltunk az évfolyamon, azt mondtuk, hogy ne tovább. Nagyon óvtak ettől, jó szándékkal, a tanáraink, végül azt a feltételt szabták, hogy ha jelesre szigorlatozunk orosz irodalomból és nyelvészetből, azaz az első négy szemeszter teljes anyagából szóban és írásban, akkor leadhatjuk a szakot. Vállaltuk. Úgy ötven kilósra fogytam akkor, de a vállalást teljesítettük.
Az isteni gondviselés akkor egy egészen csodálatos és váratlan módon lépett be az életembe. Akkor indult a skandinavisztika az egyetemen: hárman voltunk diákok, s volt öt tanárunk, közülük kettő európai hírű professzor. Ott aztán nem lehetett az órákra nem készülni, mert az ember annyira szégyellte volna magát. Elsőként mi hárman végeztünk ezen a szakon. Ötödévben, még diákként, már tanítottam a professzorom asszisztenseként. Levente fiam születése után három hónappal már visszaálltam az egyetemi munkába óraadó tanárként, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Nemzetközi Cserekapcsolatok osztályának munkatársaként.
Nagy élmény volt az első nemzetközi konferenciám Zürichben, ahol a választott témában norvégul tartottam előadást, s a cím alapján megjelent az egész irodalomtörténet, akiknek a könyveiből dolgoztunk. A hangomat is alig találtam, amikor azokat a professzorokat megláttam a teremben, hogy őket érdekli az, amit én mondani készülök. Egyre inkább megtapasztaltam, hogy nem vagyunk alábbvalók a többi nemzetnél, mi nagyon sokat tudunk, csak egy öncenzúra működik bennünk, amit később a diákjaimnál is tapasztaltam. Konferenciákra hívtak, tanulmányokat kértek kötetekbe, úgy éreztem, otthon vagyok, elsősorban a norvég, de dán és svéd kultúrkörben is. Kilencvenben főállású egyetemi oktató lettem az akkor már tanszékként működő skandinavisztikai szakmai műhelyben. 1992-ben világkonferenciát rendezhettünk, amire a szakma még ma a legsikeresebb skandinavisztikai világkonferenciaként gondol. Nagyon jól érzem magam ebben a szakmai világban: mindenki, aki a tanszéken tanít, valamilyen módon a tanítványom volt; mindenki, aki a követségeken dolgozik, a kiadókban, a fordítók látogatták a szemináriumaimat. Jó érzés látni, ahogy az elvetett mag, az átadott tudás termőre fordul.
Nagy szakmai sikeremnek tekintem a dán-norvég közös irodalom előadássorozat bevezetését. A témát én dolgoztam ki, a megfelelő tankönyveket megírtam hozzá, a szöveggyűjteményeket összeállítottam, a kurzust azóta is én vezetem. Számtalan szakdolgozat készült már ebben a témakörben. Elkezdtem a téma irodalomtörténetét megírni, amit egyelőre még nem tudtam befejezni, mert hát itt lépett közbe a rendszerváltás és a budakeszi egyházi gimnázium alapításának ügye.
A budakeszi önkormányzatiság kezdete
Az iskola elindítása hatalmas küzdelem volt, a rendszerváltással egy időben: végtelen lehetőségek, a korábbi politikai béklyók lehullottak, sok lelkes emberrel küzdöttünk közös célokért. Nagyon szép időszak volt.
1991-re kaptuk meg a működési engedélyt. Gyenge kis növény volt még akkor ez az iskola, amit óvni, oltalmazni kellett, s akkor már volt taxis sztrájk, Antal József beteg volt, s látni lehetett, hogy az öröm a szabadság felett nem lesz felhőtlen, a régi erők visszakapaszkodni igyekeznek. Elindultam az önkormányzati képviselőválasztáson is, s nagyon sok szavazatot kaptam. Megismertem az önkormányzati munkát. Szinte mindent magunknak kellett csinálnunk a szervezeti-működési szabályzat megírásától kezdve a testületi ülések összehívásán és lebonyolításán át az ötletadástól a megvalósításig. Akkor indult a Prohászka Gimnázium, az általános iskola új épületet kapott, megalapítottuk a zeneiskolát, gazdaasszony-képzőt, szociális foglalkoztatót indítottunk, létrehoztuk a családsegítőt. Alakultak a testvérvárosi kapcsolatok, egyesületek jöttek létre, akkor szerveződött a Hagyományőrző Kör is, amelyet kilenc évig vezettem. 1992-ben alapítottuk meg a Széchenyi Baráti Kört, remélve, hogy Széchenyi eszmerendszere segít az egyre kuszább politikai átmenetben a helyes utat megtalálni. Négy évig voltam képviselő, de tizenkét évig még alelnökként segítettem a Kulturális és Oktatási Bizottság munkáját. Aztán tizenhat év után úgy éreztem, hogy már nem tudok azonosulni azzal, ami történik.
A templom és az iskola
A rendszerváltás előtti hónapokban a kormányzattól értesítés érkezett Németh László plébános úrhoz, hogy az egyház visszaigényelheti az ingatlanait, ha a funkciót megtartja. A budakeszi egyházközségnek két ilyen ingatlana volt, az iskola és a temető. Akkor már volt esély arra, hogy egyházi iskolák működhessenek, így a zárdaiskola épületét kértük vissza, s a nyolcosztályos iskolatípusra tettem javaslatot. Pedagógiailag nagyon pozitív, ha ötödiktől az érettségiig ugyanabban a rendszerben tanul a fiatal. A serdülőkor így is probléma, mindenkinek az, hiszen a mustnak forrni kell, különben sohasem lesz tiszta, jó bor belőle. De a keresztény erkölcsiséggel – meggyőződésem, hogy oktatni erkölcsös világnézet nélkül nem lehet – a gyerekeket szabadságra nevelve van esély arra, hogy, érettségi után, hosszú távon, maguk is ezt az utat követik majd.
Az iskola alapításának oktatásszakmai munkájában vettem részt, s sosem gondoltam, hogy valaha tanárként és igazgatóként közvetlenül, a mindennapi feladatok frontján is helyt kell majd állnom. Kezdetben az Iskolaszék vezetőjeként, az egyházközség megbízásából, a háttérben igyekeztem támogatást adni.
Az iskola 1997-ben válságos helyzetbe került, amelynek nagyon sok politikai indítéka volt. Olyanok, akik ma is próbálnak bennünket rombolni, már akkor is jelen voltak ezekben a támadásokban. 1997-ben választás elé 
kerültem, vállalom-e a gimnázium irányítását. Nehéz heteket éltem meg akkor, mert a támadások szervezőit, a tantestületet, a szülők jelentős részét ismertem jól, többet tudtam róluk, mint ami megnyugtató lett volna, s el kellett döntenem, hogy e tudás birtokában beszálljak-e ebbe a küzdelembe. Plébános atya és az önkormányzat részéről is jött a kérés és végül igent mondtam. Életem legkeményebb időszaka következett. Az első év vége felé közeledve úgy éreztem, hogy ezt emberi erővel bírni nem lehet. Aztán az év végére mintha többen megértették volna, hogy mi a feladatunk, hogy milyen nagy felelősség ott állni a gyerekek előtt, s alakítani az ő törékeny életüket. Akkor éreztem egy kohéziót a tantestületben, szép eredmények is születtek és ez adott lendületet a folytatásra. A tanszéken a dékán úrnak azt mondtam, hogy öt évre vállalom a kétlaki életet. Időközben azonban olyan erővel lépett be a liberális oktatásirányítás Magyar Bálint idején, olyan veszélybe sodorta a programjainkat, hogy úgy éreztem, nem lehet kiszállni a ringből. Óriási adminisztrációt zúdítottak az iskola nyakába. Azoknak a tanároknak, akiket nem erre képeztek ki, szinte teljesíthetetlen volt az állandó dokumentumgyártás: pedagógiai programok, a tantervek, házirend, szervezeti és működési szabályzat átalakítása kétévente… Ha nincs egyetemi hátterem, ha nem lettem volna időszakokra tanszékvezető, ha nem ismertem volna az oktatásirányítást az önkormányzati oldalról, akkor ezt nem biztos, hogy meg tudom csinálni.
Az egyetemi oktatói és a középiskolai oktatói nézőpontom óriási tőke, amiből mind a két oldal profitálhatott: ennek vettem hasznát akkor is, amikor az egyetemi képzési feltételek egyetemközi bizottságának a tagja voltam, ezt tudtam használni akkor is, amikor a katolikus pedagógiai intézetnek dolgoztam. Szakértőként egyre többször kértek fel, több iskolában voltam érettségi elnök, láttam világi és egyházi iskolákat, láttam azt a plussz potenciált, ami az egyházi iskolákban van.
A Prohászkában a legnagyobb siker mindenképpen pedagógiai. A szakmai minőséget az élet kipréseli azokból, akik szeretnének eredményeket elérni. Diákjaink régóta végeznek már és látom őket különböző helyeken, a templomban, ahol már kézen vezetik a gyerekeiket, visszajárnak az iskolába, sokan vállalják a házasságot és a gyermekáldást akkor, amikor ez nem divat. Négy pap is kikerült már az iskolából. Tanulni önállóan is tud a diák, de életstratégiát, hitben egy irányultságot elsajátítani, szeretetben megvalósítani valamit egy olyan társadalomban, ahol a hatékonyság az első, segíteni tudni azokon, akik a társadalom peremére szorultak, olyan útravaló, amellyel nagyobb eséllyel indulhatnak a gyerekeink a családi életben, a másikra figyelésben, azon alapvető emberi érzések és vállalások irányába, amelyek nélkül nincs szeretet. A szeretet nem bizsergés a szív tájékán, szoktam nekik mondani, az vállalás, amely tettekben nyilvánul meg. Ebből engedett a Jóisten nekem nagyon sokat látni, hogy az irányok jók, hogy az elvetett kicsi mag hogyan csírázik ki, s hogy az ő kreativitásukkal, ügyességükkel, vállalásukkal és bátorságukkal hogyan növekszik a jó és teremnek meg azok a hétköznapi csodák, amik előre viszik a világot.
