Gondolatok a kultúra napján
Kultúra
2005-02-01
Száznyolcvankét évvel ezelőtt egy szatmárcsekei kúriában, valószínűleg csikorgó hideg, januári éjszaka, lefüggönyözött ablakok mögött, a gyenge lámpafénynél egy törékeny testalkatú, krisztusi korban járó, azaz harminchárom éves, balszemére vak férfi egy hosszú vízszintes vonással befejezett egy költeményt. Az azóta megcsonkult kéziratot Nemzeti Könyvtárunk, a Széchényi Könyvtár őrzi, s több mint egy évszázada Erkel Ferenc zenéjével Kölcsey Ferencnek ez a költeménye lett a magyar nemzet Himnusza. A Magyar Kultúra Napján erre a tollvonásra emlékezünk, és arra a megtartó magyar kultúrára, amelynek egyik jelkép értékű összefoglalása éppen Kölcsey Himnusza.
Mielőtt magáról a kultúráról, közelebbről a kultúra dimenzióiról esnék szó, nem árt egy rövid pillantást vetnünk arra a kissé félszeg, zárkózott férfira, akit alig ismerünk - és a sors különös fintorából - a róla készített, sokszor reprodukált arcképe is félrevezető. Azon a képen ugyanis úgy ábrázolják, mintha a gyermekkori himlőben a jobb szemét vesztette volna el, holott tudjuk, a bal szemére volt vak. Vidéken élt, nagy magány vette körül, s egész életében szeretett volna Pestre költözni, hogy a tudományoknak, az irodalomnak élhessen, s minden alkotó erejét annak szenteltesse. Ez nem adatott meg neki.
Sorsát sztoikus nyugalommal fogadta, mert tudta, hogy egy eszmét kell szolgálnia. A sztoicizmus ugyanis bizonyos értelemben nem egyéb, mint az eszme győzelme a test vágyai és kívánságai fölött. Kölcsey egész életében az eszmét, az ideát szolgálta, s idealizmusa egybeszövődött a kötelességtudattal.
Szatmár megye követeként magányát ugyan egy időre feladta, elveihez azonban mindvégig hű maradt. Az országgyűlésen mindig a legfontosabbról beszélt, mindig az egységes magyar nemzet megteremtése lebegett a szeme előtt. Ezért emelte fel szavát a magyar nyelv védelmében, ennek érdekében küzdött a jobbágyi terhek csökkentéséért, hogy az országgyűlés a jobbágyok tömegeit is emelje be az alkotmány sáncai mögé. Az Unióért is ezért harcolt, az egységért, hogy Erdélyt csatolják közigazgatásilag is Magyarországhoz, mert Erdély magyarsága is az egységes magyar nemzet része.
A nemzeti kultúra időbeli dimenziói távoli ködbe vesznek. Ez a köd azonban nem emészti semmivé azt az örökséget, amelyet a távoli sztyeppékről hoztunk magunkkal. A kultúra hagyományozásában, tudjuk, óriási szerepe van az írásbeliségnek, az irodalomnak. Ez azonban nem jelenti, hogy a szóbeli kultúra századokat idéző, sokszor szinte értelmezhetetlennek tűnő elemei ne tartoznának a kultúrához. Éppen sokat sejtető homályuk kelt intenzív érzelmi hatást, s ezek az olykor csak nyelvi fordulattá kopott emlékek adnak sajátos színt és illatot kultúránknak. Ennek köszönheti egyedülvalóságát, mással össze nem téveszthető jellegét.
Közbevetőleg szeretném megjegyezni, hogy a kultúra nem ismer halott hagyományt. Legfeljebb alvót, csipkerózsika álomban szendergőt, s megjósolhatatlan, hogy egy-egy ilyen szunnyadó lehetőség mikor válik mindennapi életünk alakítójává, mikor érezzük úgy, hogy a kultúrának egy-egy már elfelejtettnek hitt gesztusa mikor szólít meg bennünket, mikor szól hozzánk. A feledésbe merült hagyomány olyan formán létezik, mint Homérosz lengő alvilági árnyai: csak akkor szólalnak meg, csak akkor adják ki titkukat, ha áldozunk nekik. Nem éjszínű kost és éjszínű jerkét, ahogy Homérosz írja, a kultúra, a hagyomány felélesztése ennél sokkalta többet kíván: tulajdon vérünket, életerőnket. Legféltettebb, semmivel sem pótolható kincseinkre jelenti be igényét: időnket, figyelmünket és szeretetünket kívánja.
Az áldozatért mit kínál cserébe?
A lehető legtöbbet, amelyet csak a hagyományokkal feltöltekezett, az időhatárokon túllépő kultúra adhat meg: az otthonosság érzését, az otthon biztonságát.
Az érdekek mentén, a demokrácia többségi elvén szerveződő politikai hatalom a kultúrától élesen különbözik. A kultúra ugyanis értékelvű, semmiféle külső hatalomnak nincs alávetve, önálló, autonóm jelenség. Az autonómiától azonban - legyen az területi vagy bármilyen - a hatalom úgy irtózik, mint ördög a tömjénfüsttől.
A diktatúra időszakában a politikai hatalom a kultúra autonómiáját még szavakban sem ismerte el, s a kultúrát egyértelműen a politika szolgálólányának tekintette. Megtehette, mert a kultúra életéhez, működéséhez múlhatatlanul szükséges anyagi javakat a mindent birtokló hatalom bocsátotta a neki szolgáló kultúra rendelkezésére. A magántulajdon megszüntetésével a magánmecénatúra is megszűnt és anyagi javak hiányában a kultúra autonómiája is csak illúzió maradt.
Mindezt elsősorban és látványosan a kultúra sínylette meg.
Nem szívesen olvasom a jelen fejére a két világháború közt történteket. De nem lehet elhallgatni, hogy a trianoni katasztrófát követően, 1925 és 1930 között a kultusztárca Klebelsberg Kunó minisztersége alatt az állami költségvetésből 9-10 %-kal részesedett, s mikor az annyit kárhoztatott Hóman Bálint vette át a tárca irányítását ez a százalékarány nemhogy csökkent volna, hanem 12, 13%-ra növekedett. Hol vagyunk most ettől!
Amíg a magyar kultúra egy önkorlátozó és a nemzeti célokat szem előtt tartó politikai hatalomtól nem kapja vissza autonómiáját, és az annak működéséhez szükséges anyagi támogatást, addig a magyar kultúra napja nem felhőtlen ünnep.
De mégiscsak ünnep. Egy élő és megtartó kultúra ünnepe. Amíg ezt a kultúrát áldozatunkkal: figyelmünkkel és szeretetünkkel életben tartjuk, addig még semmi sincs veszve.
Addig bizonyosak lehetünk abban, hogy ez a kultúra is megtart bennünket.
Albert Gábor
Január 21-én este az Erkel Ferenc Művelődési Központ Magyar Kultúra Napi rendezvényén Ferencz Éva Magyar Örökség-díjas énekművész és a Teatro di Musica Szimfonikus Zenekar adott koncertet Hámori Máté vezényletével. Az ünnepi megemlékezés szónoka Albert Gábor József Attila-díjas író volt.
