Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


A vén öreg bora

Olvasói levelek > Perbál

2013-07-02


Legjobb a nyugdíjasoknak! - köszön, be egy fiatalember, miközben Lajos barátommal a kertben ücsörögve megnyitok egy villányi palackot.  Mi tagadás, valóban jó dolgunk van, erősítjük meg az élcelődő ifjú véleményét.

Tudod, hogy mi a legjobb az öregségben? – fordulok cimborámhoz. - Az, hogy vannak emlékeink és ezek az emlékek mennél vénebbek, annál szebbek. Mint ez a jófajta villányi. Benne van a termőhely minden megkövült emléke, évszázadok nyoma, megannyi tudás és tapasztalat. Nézd csak, napfénynél milyen gyönyörű a színe! Öregbor, mégis tele van élettel. Kellemesen száraz és friss. Illata érett cseresznyére és erdei szederre is emlékeztet. Hát nem csodálatos? Kit érdekel, hogy mit mondott a rádió, meg hogy milyen nap van.

Csakugyan, milyen nap is van? Érdekes, a régi dolgokra egyre jobban emlékszem, de hogy hova tettem a szemüvegem, vagy mit is akartam mondani, azt mindig elfelejtem. Itt van ez a gyerek. Már aki beköszönt. Hogy is hívják? Persze, te sem tudod, pedig itt lakik az utcánkban. Jani? Vagy Sanyi? Pedig ismerem! Annak a fekete asszonynak a fia. Na, mindegy majd eszembe jut.

Gyerekkoromban délutánonként összejöttünk focizni a pincetetőn. Lehettünk vagy tízen-tizenöten, mindenki mezítláb. Soroljam őket? Fölösleges, már csak hárman, ha élünk. Párkányi igazgató úr volt a bíró. Sétabotjára támaszkodva ült a pincekövön, úgy figyelte a játékunkat. Szegény öreget kirúgták az iskolából, mert templomba járt. Persze hogy járt, hisz ő volt a kántor. Egyszer rajtakapott bennünket, hogy újságpapírba száraz füvet szívunk - nem olyan füvet, mint a maiak – sima száraz szénát. Volt nemulass! Úgy hátba vágott a botjával, hogy napokig sajgott a helye. Szerinted mi lenne, ha ma ilyet tenne egy tanító? Majd én megmondom: kitörne a Nagy Rózsadombi Forradalom. Mi meg csak lapítottunk, nehogy otthon is megtudják.

A fizika és testnevelő tanárunkat szerettük a legjobban. Dani bácsi megtanított bennünket krumpli-rádiót készíteni. A plazma tévék, komputerek világában ki hiszi el neked, hogy mi két félbevágott krumpli és néhány méter drót segítségével rádióztunk? Az öregúr összeszedett egy olyan foci csapatot, amivel járási úttörőbajnokságot nyertünk. Bajusza alatt somolyogva, büszkén ült a kocsis mellet a bakon. Mi vagy tizenöten törökülésben a stráfkocsi platóján. Kesziről hazafelé, Budajenőn a Wéber kocsmánál oda szólt a kocsisnak: "Álljon meg! Mindenki az én vendégem – mondta és kifizetett tizenhét hosszúlépést. Én akkor nyolcadikba jártam és ez volt életem első spriccere.

Ma már nem igazán szeretem, ha a borba vizet kevernek. Na, egészségedre!

Mi aztán jól éltünk. Ha megéheztünk, irány az eperfa, vagy spuri a Körte-völgy cseresznyézni. Amikor az esperes úr kertjében érett a naspolya, Pottyos átugrotta a kőfalat és megdézsmálta. Vasárnapi gyónáson bevallotta, de nem úszta meg a kiosztott penitenciával, mert a hittanórán újra megkapta a magáét. A tanárok szerint ő volt a legrosszabb gyerek. Ma azt mondanák, hogy hiperaktív és elküldenék valami speciális iskolába. Olyanról, hogy pszichológus, logopédus, meg szociológus nem is hallottunk. Hátrányos helyzetű tanuló meg nem volt, mert mindannyian azok voltunk.

Egyszer a szomszéd, napraforgómagot vitt a csabai olajütőbe. Felkönyörögtük magunkat a kocsira, csak hajnalban értünk haza. Két pofára ettük a hántolt magot, persze amíg rá nem csaptak a kezünkre. Aztán meg ott volt a meleg olajpogácsa: állateledel, de ha éhes az ember, azt is megeszi.

Az állami gazdaság udvarán, ahol most egy söröző van, a pince tele volt melaszos hordóval. Pottyos meg én az iskolaszünetben mertük a melaszt egyik hordóból a másikba. Nem volt annak semmi értelme, de fizetést kaptunk érte. Úgy elteltünk az émelygős melasztól, hogy azon a nyáron nem kellett az édesség. Pedig igencsak szerettük a kandiscukrot meg a medvecukrot. Amikor anyánk a kisboltba küldött vásárolni - vásárolni? – mondjuk inkább, hogy elküldött egy negyed kiló zsírért. A pulton üvegbúra, alatta jókora krumplicukor. Nem tudtam levenni róla a szemem. Forró néni észrevette, letört egy darabkát és a kezembe nyomta. Ezekre a jelentéktelennek látszó dolgokra még ma is jó szívvel emlékszem.

Vasárnap délután, mentünk a kuglipályára állítani. Zsinóronként 20 fillért kaptunk. Volt egy csontgolyó, attól nagyon féltem. Amikor azt valamelyik behemót eleresztette, akkorát csattant a védő palánkon, hogy majd becsináltam.

Pottyos kitalálta, hogy jó üzlet lenne vasat gyűjteni. A háború után, volt bőven, összeszedtünk egy tragacsra valót és vittük a szövetkezet udvarába. Marci bácsi, aki igencsak törte a magyart, átvizsgálta: "Fele blé, fele rosta”- mondta. - "Atok érte hetfen fillér”. Persze mi annyiért nem adtuk, még ráalkudtunk harmincat. „Jó, rentpe fan,” - morgott az öreg –„te majt hosztok nekem anyaros.” Mert, hogy anyarozst is gyűjtöttünk.

Tudod Komám! Ez a Sanyi gyerek, vagy Tibi? Még mindig nem jut eszembe a neve. Ez a fiatalember nem is tudja, hogy milyen igaza van. Nekünk, öregeknek tényleg jó dolgunk van. Nekünk valahogy mindig volt dolgunk. Amolyan „Jódógunk”!

Na, de többet már nem töltök Lajoskám, mert csak beszélsz-beszélsz a munka meg nem halad.

„Én beszélek? Egy szót sem szóltam!”

Szóltál, vagy nem, vár a kert. Menjünk, mert sose leszünk kész!

Szilágyi László
Perbál, 2013-06-20


Vissza