Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


Ismeretlen ismerősök 8. - Kemenczei Kálmán

Olvasói levelek > Perbál

2013-08-26


Valamikor suhanc korunkban jó barátok voltunk. 1956 őszén a rövid életű EPOSZ helyi szervezetének megalapításában is együtt sertepertéltünk. Barátságunk nem tartott sokáig, finoman fogalmazva nem csak az érdeklődési körünk, de a politikai nézetünk is hamar irányt váltott.

- Kálmán! Tíz évig voltál tanácselnök, majd egy ciklus kihagyásával, nyolc évig polgármester. Jelenleg is a Szociális Bizottság elnöke vagy. Most, hogy mindketten beöregedtünk a vének társaságába, tudunk mi egymással őszintén beszélni?
- Miért ne tudnánk? Egész életemet itt éltem ebben a közösségben. Engem mindenki ismer, ha akarnám, se tudnék eltitkolni semmit.

- Mindketten a forradalom idején váltunk felnőtté. Baráti társaságunk is közös volt. Emlékszel, hogy merre jártál 1956. október 23-án?
- Éppen egy hosszabb betegségből lábadoztam. Csak napokkal később, amikor kezelésre kellett mennem és egy teherautóra kapaszkodva a városban tekeregtünk, láttam a romokba heverő házakat, meg a Sztálin szobor maradványait.

- Néhányan közülünk disszidáltak, te nem akartál elmenni?
- Megfordult a fejemben, néhány haverral már össze is pakoltunk. Egyik ismerősöm azonban elárulta anyámnak, aki akkora patáliát csapott, hogy megadtam magam és maradtam.

- Katonaság után szinte teljesen megszakadt a kapcsolatunk. Szerinted mi volt ennek az oka?
- Nem tudom. Talán te is meg én is mással kezdtünk foglalkozni. Te elkötelezted magad a sport területén, én pedig megházasodtam és továbbra is inspirált a mozgalmi élet.

- Karriered csúcsán a tanácselnökségig vitted. Az a bizonyos mozgalmi élet! De nevezzük nevén a dolgot: párttagság nélkül lehettél volna tanácselnök?
- Nem akarok visszakérdezni, de szerinted lehetne ma párttámogatás nélkül valaki polgármester?

- Nem valószínű, de annak idején a népfront jelöltje voltál, a rendszerváltást követően pedig mindig függetlennek jelölted magad. Talán szégyelled a pártállásod?
- Most froclizni akarsz?

- Isten őrizz! Inkább mást kérdezek.
- Na, nem! Nem hagyom, hogy a kérdést válaszolatlanul zárd le. Azért indultam függetlenként, mert az is voltam. A rendszerváltás idején, amikor az MSZMP megszűnt, én nem léptem át másik pártba.

- Igazán? Ezek szerint öregségedre megjött az eszed?
- Akárcsak neked, ha jól tudom, elég hamar ott hagytad az SZDSZ-t!

- Ott bizony, de mielőtt birokra kelnénk, evezzünk csendesebb vizekre. A háború után a felnőttektől azt hallottuk, hogy ez sváb, az tót, amaz telepes. A telepesek is több ágra szakadtak, voltak bogácsiak, váraszóiak, voltak a felvidékiek és a székelyek, de voltak itt bolgárok is. Ti honnan jöttetek?
- Én 73 évvel ezelőtt a felvidéki Nemesorosziban születtem. Szüleim, mint az ott lakók többsége, földműveléssel foglalkozott. 1947 októberében, az ismert lakosságcsere keretében minket is bevagoníroztak és áttelepítettek. Megkaptuk az egyik elhagyott szlovák házat, hozzá hét hold földet. Szerencsésebbek voltunk, mint a kitelepített svábok, mert mi minden ingóságunkat, bútort, gépet, még a tűzifát is magunkkal hozhattuk. Ha jól emlékszem öt vagon holmival érkeztünk Piliscsabára. Ennek ellenére nem volt könnyű a kezdés, amíg a család a földet művelte, apánk Pestre járt dolgozni.

- Emlékszem, hogy szüleid nagyon vallásosak voltak, édesapád sokáig kántor is volt.
- Amikor Jármai iskolaigazgató abbahagyta - vagy abba hagyatták vele, nem tudom -, az esperes úr megkérte apámat, hogy vegye át a kántorságot. Igen ám, de az öregem addig csak énekelt az orgona mellett, de játszani nem tudott. Így naphosszat közösen gyakoroltunk: én fújtattam, ő nyomogatta a billentyűket. Apám nem riadt vissza semmilyen új feladattól, egy időben kocsmáros is volt.

- Csakugyan! A hatvanas években ez hogy ment, hogy kapott valaki kocsmát?
- Az igazság az, hogy abban az időben én voltam a helyi ifjúsági szervezet titkára, ezért sokszor találkoztam a tanácselnökkel. Említette, hogy megüresedett a hely, én meg szóltam apámnak, vállalja el.

- Hát, ez igazán sima ügy lehetett, de ha már ezt szóba hoztuk, engedd meg, hogy a bennfentes önkormányzati képviselőtől megkérdezzem: Perbálon volt trafikmutyi?
- Nem tudom, hogy jön ez ide, de a mi időnkben trafikosnak lenni inkább sajnálatos dolog, mintsem valami különleges érdem lett volna. Annak idején a trafikosok szerencsétlen hadirokkantak voltak.

- Ez után a kis kitérő után megkérdezhetem, hogy milyen oskolákat jártál?
- Egy osztályt jártam Nemesorosziban a többit itt Perbálon. Sajnos továbbtanulásról nem lehetett szó. Apám mellet dolgoztam fűtésszerelőként egészen a bevonulásig. A leszerelést követően a Korányiban kaptam állást, mint karbantartó szerelő. Évekkel később ugyanott diszpécser lettem, eközben közgazdasági technikumba jártam. Az államigazgatási ismereteket a tanácselnökségem idején továbbképzéseken szereztem.

- Elárulnád, hogy annak idején egy kórházi alkalmazottból, hogy lett tanácselnök?
- Miért van az, hogy a kérdéseid mögött mindig valami duplacsavart érzek?

- Nyilván azért, mert tudod, hogy a válasszal tisztába vagyok, de én most hiteles forrásból szeretném hallani.
- Én egyáltalán nem gondolkodtam erről a posztról. Behívtak a járási tanács személyzeti osztályára és felajánlották, hogy legyek én a tanácselnök. Ez annyira váratlanul ért, hogy gondolkodási időt kértem. Tagadhatatlan - mert ugye ezt akarod hallani -, hogy a párttagságom, a mozgalmi tevékenységem, a népfront beli tisztségem egészen biztos, hogy sokat nyomott a latba.

- Eszem ágában sincs bármit kicsikarni belőled. A helyedben sokan mások is kaptak volna az alkalmon. Aztán a rendszerváltás előtti időt, a ’89-et hogy élted meg?
- Úgy, hogy el kell innen tűnnöm! Nem mondta ki senki, de én éreztem, hogy mindennek vége. Mindenki csak okoskodik, már semmi nem jó. Zűrzavaros volt minden, az események kiszámíthatatlanok voltak. El nem tudtam képzelni, hogy a sok párt programját hogyan lehet majd egyeztetni. Leöntötték festékkel a szovjet emlékművet, falakat firkáltak, meg ott volt az a bizonyos három igenes szavazás is.

- Úgy tudom, hogy téged személyedben is zaklattak.
- Engem különösebben nem érdekeltek a „beszólások”, addig is tudtam, hogy nem mindenkinek tudok egyformán megfelelni. Mindenesetre, amikor horogkeresztet rajzoltak a kapunkra, azt már nehezen tudtam megemészteni. 

- Családod hogy viselte ezeket a megpróbáltatásokat?
- Én igyekeztem őket mindentől távol tartani. Zsuzsával negyvennyolc éve házasodtunk össze és minden jel szerint így is maradunk. Büszkék vagyunk a már felnőtt lányainkra. Zsuzsi orvos, Tünde pedig fogorvosi asszisztens. Van két fiú unokám, egyikőjük már egyetemista.

- Ha nem látnám, az arcod mély barázdáit, azt mondanám, hogy egy elégedett ember benyomását kelted.
- Mondhatom, hogy én személyesen meg vagyok elégedve azzal, amit a sors felajánlott nekem. Sajnos olyan korban éltünk, annyi megpróbáltatásban volt részünk, amit remélem, gyermekeinknek és unokáinknak már nem kell megélniük. Úgy érzem, tevékenységemmel igyekeztem segíteni és nem ártani az embereknek. Szavaimnak talán az ad hitelt, hogy a lakosság nagytöbbsége nem fordult el tőlem és ma is, mint mindig, emelt fővel járhatok az utcán.

- Kálmán! Én sosem viseltem kalapot, de engedd meg, hogy képletesen én is megsüvegeljelek.

Perbál, 2013-08-15
Szilágyi László


Vissza