„Az ötvenes évek végén a községi tanácsnál dolgoztam, mint fiatal agronómus. Bejött az irodámba, bottal járt, minden tagja fájt. „Foglaljon helyet, rektor úr!” – mondtam. Megdöbbent szavaimon. „Engem itt már nem tisztel senki, nem tartanak semminek!” – válaszolta. .

A Budakeszi Szépítő Egyesület idén tartja újraalapításának 30. évfordulóját, melynek részeként fotóliállítást rendez, képekben mutatva be ezt a harminc éves időszakot. Kérik mindazok segítségét, akik rendelkeznek az egyesülethez köthető rendezvényeken készült fényképfelvételekkel.

„Ha megkérdeznek, milyen nyelven álmodom, a kérdés nem indokolatlan. Mindkettőn, néha egyszerre.” (Kalász Márton). Március 19-én a svábok kitelepítésére emlékeztek Budakeszin. Megkoszorúzták a városháza falán a kitelepítési emléktáblát, majd gyertyafényes német szentmisével áldoztak a meghurcoltak emléke előtt.

Február 28-án az 1987 és 1997 között a töki református gyülekezetben szolgáló, ma a Károli Gáspár Református Egyetem speciális kollégiumán tanító, hosszú idő után ismét Zsámbékra visszaköltözött kutató-lelkész, Bereczky Zoltán tartott előadást a töki művelődési házban.

Délután háromnegyed kettő van, mikor az erdő csendjét hirtelen lövések verik fel. Nem messze tőlem lőhetnek, mert a géppisztolyok hangját igen élesen hallom. De csak rövid ideig tart a lövöldözés, s utána ismét csend van. Az egyik őrségünk vette tűz alá a felénk közeledő orosz járőrt, tehát keresnek bennünket és most már meg is találtak.

Az utolsó kísérletnek megyünk neki, nemsokára választ kapunk a nagy kérdésre. Így vagy úgy, de eldől a sorsunk. Némán halad a hosszúra nyúlt csoport. A vezetést egy őrnagy veszi kézbe, a barátommal mellette maradunk. Most tudjuk csak meg, hogy egy magas rangú tiszt is itt van közöttünk és az adott parancsot az őrnagynak a vezetésre.

Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy vajon ki vághatta azt a fát, amelynek a törzsén most ülök. Ez szinte rögeszmévé vált bennem, mintha most ebben a helyzetben ez lenne a legfontosabb problémám. Úgy tűnik, mintha már nem lennék ura idegeimnek. A belső ösztön mintha már valami rosszat sejtene. Eddig nem ismertem azt a különös félelmet, amely lassan úrrá lesz bennem.

Különös gondolatok és érzések dúlnak bennem, miközben a magas hegytetőről a lebukni készülő napot nézem. Olyan az, mint egy nagy vörös korong. Nyugodtan nézhetek bele, nem vakít, nincs ereje, akárcsak nekünk. Most már óráról órára gyengülünk. Nem volna olyan nagy a gond, ha teljes erőben mentünk volna neki a vállalkozásnak. A közel két hónapi ostrom azonban nem maradt nyom nélkül.

Hosszú libasorban Nagykovácsi felé haladunk az erdőben. Mindig az az érzésem, hogy az oroszok üldözőbe vesznek. Ez igen könnyű lenne, hiszen a magas hóban ott van a nyomunk. Már jó messze vagyunk az úttól, üldözőknek azonban semmi nyoma. Minden utat, még a legkisebb ösvényt is gondosan kerüljük, nehogy ellenségbe ütközzünk: egy ilyen találkozás mindig életekbe kerül.

Több kisebb-nagyobb csoport csatlakozott időközben hozzánk, így ismét vagy kétszázan lehetünk. Az emberek fele fegyveres, másik része sebesült, akik felkötött karral, bepólyázott fejjel, bekötözött lábakon botokkal vánszorognak. Majdnem mind régebbi sebesültek, akik a budai vár pincék ideiglenes kórházaiból jöttek el eddig, kockára téve életüket, mert semmiképpen sem akartak orosz fogságba kerülni.